Tényleg liberális agymosás folyna a pszichológia szakon?

Megosztó

Tényleg liberális agymosás folyna a pszichológia szakon?

Egy egészséges, gondolkodásra nem rest fiatal az egyetemen megerősödhet abban, amit igaznak vél, vagy éppen felülbírálhatja a számára már nem érvényes korábbi elveit. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy „átmossák az agyát”, mert egy józan ember tudja, merre van az előre, bármit is mondanak neki.

Nem akkor nehéz egy pszichológusnak jobboldali elveket vallani, mikor az iskolapadban ül, hanem akkor, mikor közösséget kellene vállalni a Pesti Srácok ilyen és ehhez hasonló cikkeivel. Mert ha az ember tud gondolkodni, van némi önismerete és hajlandó az önreflexióra, tisztában van vele, hogy nem „mossa át az agyát” egyetlen egyetemi tankönyv, kurzus, órai vagy folyosói beszélgetés sem. Ha már egyetemista fiatalokról beszélünk, előlegezzünk meg annyi bizalmat, hogy nem egyszerű sejthalmazokról van szó, vagyis képesek eldönteni azt, mivel értenek egyet és mivel nem. Ha pedig azt mondjuk (minden bizonyíték nélkül), hogy az egyetemi környezet nyomása mégiscsak, tényszerűen, ezer százalékosan megváltoztatja az oda érkező diákok világszemléletét, akkor felmerül a kérdés, mégis mennyire volt stabil, megalapozott, érvényes az a világkép.

A Pesti Srácok névtelen szerzőjű, szeptember 9-i cikke állítja: „a magyar egyetemi hallgatók, ha már eleve nem agymosottan érkeznek a középiskolából, a pszichológia szakon is megtapasztalhatják azt, ahogy a balliberális ideológia vörös és persze szivárványos zászlaja hogyan terül rá a tudományra és borítja középkori sötétségbe. Tulajdonképpen senki nem gondolná ebben az országban, hogy egy pszichológushallgató torkán már az első évében mekkora mennyiségű és milyen töménységű érzékenyítő propagandát nyomnak le”.

Nekem, pszichológusként végzett, önmagát többnyire jobboldalinak, mindenesetre konzervatívnak valló fiatalnak minden porcikám tiltakozik az efféle leegyszerűsítő, részben igazságokat tartalmazó, mégis téves következtetéseket vonó, túlzó és felületes cikkek ellen.

Tények és tanúk

Hat éven át hallgattam pszichológiát egy magyarországi és két külföldi intézményben. Tapasztaltam, hogy konzervatívan gondolkodó pszichológusnak lenni nem mindig egyszerű. Magam is úgy látom, hogy jellemzően nem a konzervatív szemlélet uralkodik a szakmán belül, de ez logikus: egy jóindulattal is pár száz éves, vagyis viszonylag friss tudományterületről beszélünk, ami az emberekre koncentrál – éppen ezért

nyitottnak, érzékenynek kell lennie az újításokra és a hátrányos helyzetű kisebbség problémáira egyaránt.

Megesik, hogy egy szakirányon nagyjából hasonlóan gondolkodó emberek vannak, így ha egyes kérdésekben sarkosan mást gondol az ember, mint a többség, az szülhet konfliktusos helyzeteket. Mégis, hat évem alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen nehezebbnek mondható szituációban volt részem; az más kérdés, hogy tudtam, jónéhányszor becsmérlő, lekicsinylő pillantást kapnék, ha kiderülne, az egyetemmel párhuzamosan a konzervatív szemléletű Mandinernél dolgozom újságíróként. Azt hiszem, aki ennyit nem áll az elveiért, annak nem a képzéssel vannak igazán problémái.

Összességében számomra érdekes lecke és nagy tanulság volt az egyetemet konzervatív értékeket vallva végigjárni. Egy olyan látásmódot ismertem meg, ami kétségtelenül gondolkodásra, önreflexióra késztetett, így motivált, hogy revideáljam a világról alkotott képem – mire való a felsőoktatás, ha nem erre?

Különösen igaz ez a pszichológia területén, ahol az önreflexió, az önismeret elsődleges: ha nem ismeri magát egy szakmabeli, valljon akár jobb-, akár baloldali nézeteket, nemigen lehet jó szakember.

Senki nem utálhatja a rendszert azért, mert gondolkodásra késztet,

pláne egy olyan szakma kapujában állva, ahol muszáj tudnunk, kik vagyunk és mit gondolunk a világról.

Egy egészséges, gondolkodásra nem rest fiatal az egyetemen megerősödhet abban, amit igaznak vél, vagy éppen felülbírálhatja a számára már nem érvényes korábbi elveit. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy „átmossák az agyát”, mert egy józan ember tudja, merre van az előre, bármit is mondanak neki. Arról nem is beszélve, hogy a PS cikke egyetlen könyv alapján mond ítéletet egy több száz tanárral működtetett, számos kurzust magába foglaló ötéves képzésről. Többet árul el ez a cikk a jobboldali média túlkapásairól, mint az egyetemi képzésről.

„A pszichológia az új papság”

 „A pszichológia az új papság” – állította egy lelkész rokonom néhány éve, utalva arra, hogy a több évszázados vallási rendet követő gyülekezetvezetők szerepét a mai világban mindinkább a pszichológusok töltik be. Valahol egyetértek vele: valóban nagy a hatalma egy-egy lélektant ismerő szakmabelinek, hiszen az emberek egy jórésze ma feléjük fordul, ha krízisbe kerül, támaszra van szüksége vagy fejlődni szeretne. Felelőssége van a pszichológusoknak, hiszen kliensek legféltettebb titkaikat, bajaikat, kételyeiket osztják meg velük.

Felelősségük azonban nem csak a személyek egyénenkénti segítésében áll; a papsághoz hasonlóan olyan mélységeit ismerik az embereknek, amit kevesen, éppen ezért a társadalomra – ha töredékekből építkező, mégis – sajátos, különösen értékes rálátással rendelkeznek. Mélységeiben ismerik és jó esetben értik klienseiket, vagyis

nem csak saját nézőpontból képesek reflektálni a világra – keveseknek van erre lehetőségük.

Felbecsülhetetlen érték ez, ami miatt egy pszichológus sokkal több, mintsem egy kényelmes kanapéval rendelkező beszélgetőpartner, és éppen emiatt kellene a pszichológusok hangját meghallani, érdeklődve figyelni: jó, praktizáló szakemberek többet látnak, mondhatnak a világról, mint amit általában érzékelünk.

Ha azt erősítjük, hogy a pszichológia exkluzívan „liberális műfaj”, akkor nem csak a jobboldali embereket vágjuk el egy értékes szakmától, de az egész társadalmat fosztjuk meg egy olyan nézőponttól, amire igenis szüksége lenne.

Pszichológushallgatóként, pszichológusként tehát nem az egyetemi közeg hozza igazán kellemetlen helyzetbe a konzervatív gondolkodású, esetlegesen jobboldali szakmabelit, hanem az a sajtó, az a nevét sem vállaló hőbörgő, amelyik tényekre fittyet hányva közöl állításokat a világról.

Ajánljuk még:

Problémás klasszikusok – elfújja őket a szél?
Az igazán jól sikerült műalkotások kordokumentumok is egyben. Elkészülésük időszakának szép és csúnya arcát is megmutatják. De ha a csúnyaságot nem tudjuk elviselni, tanulni sem fogunk semmit belőle.