Ilyen hatással lehet rád, ha akár csak napi 15 percet olvasol!

Ennek ellenére természetesen csak kevesen vallják be, hogy egyáltalán nem olvasnak, főleg az iskolázottabb körökben, ahol ez valamennyire még mindig presztízskérdésnek számít. Ha valaki mégis felvállalja, hogy szinte soha nem vesz könyvet a kezébe, mentségként általában rögtön fel is hozza a pénz és az idő hiányát. Azt valóban meg kell hagyni, hogy olvasni nem mindig olcsó mulatság: a könyvesboltokban simán belefuthatunk négy-hatezer forintos kötetekbe, ráadásul a könyvtárral sem járunk mindig jobban, mert ha nem sikerül a kiszabott időre végeznünk egy-egy művel, könnyedén kifizethetjük késedelmi díj formájában akár a könyv árának többszörösét is.

De ne felejtsük el, hogy az ókortól a huszadik századig született elég sok nagy klasszikus ahhoz, hogy egy élet is kevés lenne végigolvasni mind, és ezek többségét sokszor már két pizzaszelet áráért megkaphatjuk az antikváriumokban vagy az interneten (én idén nyáron egy kirakodóvásáron egyszerre hatot vettem háromezer forintért – ezekkel pedig őszig el is voltam a kertben egy napozóágyon).

És hogy nem érünk rá? Bill Gates hetente egy, Mark Zuckerberg pedig kéthetente egy könyvet olvas el, pedig őket tényleg nem lehet semmittevéssel vádolni. 

A probléma sajnos inkább az, hogy nem tudunk olvasni.

A rövid cikkek és videók fogyasztására optimalizált világunkban már azok is hajlamosak megrémülni egy-egy vaskosabb könyvtől, akik régebben még rutinszerűen nyúltak egy regényhez a telefonjuk helyett lefekvés előtt. Nem hibáztatok ezért senkit, mert én is bűnös vagyok: még az év elején vettem észre, hogy képes vagyok másfél órán keresztül a hidegburkolásról vagy a lámatartásról szóló videókat nézni ahelyett, hogy egy-egy, már hónapokkal korábban elkezdett könyvvel zárnám a napot, vagy ütnék el egy hűvös vasárnap délutánt.

De ekkor jutott eszembe Henry Ford, pontosabban egy híres mondása: „Egyetlen feladat sem túl bonyolult, ha kellően kis részfeladatokra osztjuk fel.” Elvetettem tehát azt a tervet, hogy „mostantól napi legalább egy órát olvasok majd”, és újra apránként kezdtem neki a feladatnak. Az első kitűzött célom napi tizenöt perc olvasása volt, ami alatt hét-nyolc oldallal simán végeztem, de tíznél kevesebbnél többnyire ekkor sem álltam meg.

Ez elsőre kevésnek tűnik, de sok kicsi sokra megy:

már ezzel a sebességgel is lehetséges végezni havi egy (tehát évi tizenkettő) könyvvel,

de ami még fontosabb, hogy néhány hét alatt újra rászoktam az olvasásra. Azt mondják, három hét kell egy embernek ahhoz, hogy kialakítson és az élete részévé tegyen egy új szokást, és körülbelül két hónapra van szükség, hogy ebből a szokásból automatizmus legyen. Két hónapon belül én is azt tapasztaltam, hogy már nem kell emlékeztetnem magamat a „napi adagom” teljesítésére, hanem újra magamtól, egy belső késztetést érezve álldogálok a könyvespolc előtt, amikor van egy kis szabadidőm. A korábban kitűzött tizenöt percből pedig észrevétlenül fél vagy akár egy óra lett.

Ha tényleg kevés szabadidőnk van, akkor is érdemes legalább ezt a napi negyedórácskát olvasással tölteni – és nemcsak azért, hogy lassan, de biztosan átrágjuk magunkat legalább a kihagyhatatlan műveken. Azért is érdemes elindulni erre a szellemi expedícióra, mert tudományosan bizonyított tény, hogy az olvasás már kis mennyiségben is boldogabbá tesz: egy felmérés szerint az olvasó emberek között huszonegy százalékkal kevesebben voltak azok, akik időnként depressziósnak érezték magukat, és tíz százalékkal többen, akik egészségesnek értékelték az önbizalmukat.

Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanezt a hatást érjük el, ha ezt a napi negyedórát mások „tökéletes” életének bámulásával töltjük el valamelyik közösségimédia-felületen. Sőt, biztos vagyok benne, hogy inkább az ellenkezőjét.