Szocio

Elsötétítve - gondolatok a visszhangszobából

Heverek a gép előtt, szól belőle a zene, írom a kis cikkem, és örvendezek, mert ha éppen úgy tartaná kedvem, rendelhetnék pizzát, kólát, sört és akár új számítógépet is, sőt nevelési, orvosi tanácsokat is kaphatnék ingyen. Ahogy Ken Auletta amerikai médiaelemző mondaná: „Istenem, ez a mennyország!"

Lehet, hogy mégsem ennyire rózsás a helyzet. Ha belegondolok, a kényelem miatt kevesebb emberrel tartom a személyes kapcsolatot az utóbbi időkben, a véletlen kapcsolatok kialakulásának esélye pedig alaposan lecsökkent. Annyi baj legyen, legalább nincs vita arról, jó volt-e a Star Wars utolsó része, vagy érdemes-e elmenni Santana koncertre.

Ez a kikövezett útja a bezárkózásnak, az internetes oldalak ugyanis szép lassan kiderítették, mi a legkényelmesebb a felhasználóknak, és azt is, kikhez hasonlítunk.

Csokorba szedi ismerőseink közül azokat, akik szeretik a Beatlest, a Juventust, a zöldséglevest és természetfilmeket.

Az internet, azaz a nyilvános fórum így jócskán szűkíti a látókörünket, ahelyett, hogy lehetővé tenné az új preferenciák kialakítását. És ez nem csak a fogyasztói szokásoknál jelentkezik, a vélemények hasonlóan járnak, a jelentősebb eszmecseréknek, és a közösségi tudatosság alakításának is a fő helyszíne ma már az elektronikus média.

Az internet persze bőkezűen osztogatja az eltérő véleményeket, sokszor találkozunk itt is olyan panasszal, élethelyzettel, amit szívesen kihagynánk, mint mondjuk a piros lámpánál a Fedél Nélkül című újság osztogatását.

De a Blaha és a Nagykörút sarkát nehezebb megkerülni, mint az egérrel továbbgörgetni,

az interneten tehát könnyebb negligálni a nem kívánt és nem tervezett találkozásokat, mint a valóságban. Pedig ezek az egyébként néha a hátunk közepére kívánt véletlenszerű események vagy vélemények hasznosak az egyén és a társadalom számára is, hiszen arra kényszerítenek bennünket, hogy újragondoljuk eddigi véleményünket, sőt akár módosítsuk is azokat.

Ahhoz tehát, hogy belül maradjunk a komfortzónánkon, és egyáltalán kezelni tudjuk, a hatalmas információmennyiséget, szűrőket alkalmazunk. Tudatosan vagy nem, teljesen mindegy az eredményt tekintve. Nem fogok olvasni az angol fociról, pedig tehetném, egyszerűen nem érdekel. És kikapcsolnak a szenzorjaim automatikusan egy tőzsdei hír hallatán, és – szégyen vagy nem szégyen – nem hoz lázba a közel-keleti helyzet sem.

Az internetes tartalom csodás képessége, hogy olyan embereket is össze tud terelni, akik között lényegében alig látszik valami közös kapcsolódási pont. Pedig gyakran a közös szűrési módszer sodorja egy halomba az embereket, gondoljunk csak arra, hány közösségi csoport tagjai vagyunk, kik az ismeretlen ismerőseink. Hány olyan „szobában” ülünk nap mint nap, ahol mindig ugyanazok a vélemények hangzanak el, csak különböző csomagolásban.

Mert arról vitatkozni a Facebookon, hogy jól játszott-e Ronaldo a Parma ellen a hétvégén vagy nem, az ugye csak a szoba sarkából tűnik véleménycserének, de az angol foci szerelmeseinek ez nem számít sporttémájú kommunikációnak.

Nos, aki most éppen azonos visszhangszobában üldögél velem és eljutott idáig az olvasásban jogosan teheti fel a kérdést: „és akkor mi van?”

Hát az, hogy az Új-Zélandon 49 embert lelövő Brenton Tarrant terrortámadása előtt több mint nyolcvan oldalas írásában azt taglalta, hogy tettében a norvég tömeggyilkos, Anders Behring Breivik inspirálta.

A csoportpolarizáció – mert nevezhetjük így ezt a bezárkózást – olyan vitákat szül az interneten, ahol a vélemények a szélsőségek irányába tolódnak el.

Ugyanakkor a hasonló gondolkodásúakból álló vitafórumok egyre jobban eltávolodnak egymástól. A szűrőkkel könnyen körbevehetjük magunkat virtuálisan hozzánk hasonló gondolkodású emberekkel, de ez a polarizáció potenciális veszélyt jelent a társadalmi békére és a demokráciára.

A válasz tehát: „Az van, hogy nyissuk ki mindig a visszhangszoba ablakát, nem árt néha szellőztetni!”

Ajánljuk még: