A halottak napja egy keresztény ünnep, melynek talán kevésbé ismert célja az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, a tisztítótűzben lévő hívekért való közbenjárás. Sokak számára azonban ez egy kényszerű kötelesség, hiszen a szeretteink sírja mellett óhatatlanul is a közös emlékekkel, be nem fejezett történetekkel, régi sérelmekkel találkozunk. Oravecz Imre A megfelelő nap című 2002-ben megjelent kötetének központi témája a halál. Szinte már puritán egyszerűségű alábbi verse gyönyörű példája annak, hogy a sokszor élethosszon át tartó ellenségeskedések miként tudnak feloldódni a halálban.
Oravecz Imre: Meglelt ölelés
Apámat kívánságának megfelelően közös sírba,
egy évvel korábban meghalt anyámra temettük,
még éltek,
talán a mézesheteket kivéve,
folyton bántották, kínozták, szinte gyűlölték egymást,
mikor elkorhadtak a koporsók,
átszakadt az elválasztó, vékony földréteg,
és a két test maradványai minden bizonnyal összekeveredtek,
szüleim így egymásra találtak végre,
sikerült nekik a nem-létben,
mire nem voltak képesek a létben.
Halottak napján azonban nemcsak veszteségekkel, hanem saját halálunk képével is találkozunk. Ez egy teljesen természetes érzés, ami szorongással jár, miként azt nagyon szépen megfogalmazta Nemes Nagy Ágnes is egy alig húszéves korában írt versében:
Nemes Nagy Ágnes: Halottak napján
Világító rőtszínű fák közt
kígyózik itt a barna út;
nézd csak, amit most megtapintok
a két szemem, egyszer kifut.
A sírokon kis sárga lángok
s dús, bódító virág halom;
a szám mögött virít a fogsor
s lefoszlik majd a két karom.
Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
az én karom, az én kezem,
amellyel a fatörzsbe vájva
a nedves kérget vérezem,
út, fény, fák, bíbor, lila párák,
zöld, bűvös, gőzös illatok,
ősz, vér! Kínom remegve csordul;
mert, meghalok.
Az ókori görög filozófus, Epikurosz szerint azonban nincs miért tartanunk a haláltól, merthogy ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig elérkezik a halál, mi nem vagyunk már többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat, mivel az élőknél nincs jelen, a halottak már nincsenek. Rákos Sándor kiváló Kossuth-díjas írónk, műfordítónk híres versének kezdete e gondolatokat tükrözi vissza, majd transzcendens magasságokig emeli azt:
Rákos Sándor: Félelem nélkül
mindenki számára valóság
kivéve azt aki megéli
a test leveti önmagát
és feloldódik a habokban
a lélek szól:
amíg veled vagyok ne félj
s ha már nem vagyok veled hogy is félnél
halál-gyakorlat
minden alvás
minden érgörcs
minden hajtűkanyar
szerelmem biokémia
ideg-reflex a félelem
állattal vagyok összezárva
tőlem függ mivé nevelem
mikor odáig eljutottam
hogy félni már nem tudok semmitől
egyformán kedves az öröm és a fájdalom
bármely percben elfogadom
és megköszönöm a halált
mert nincsen már olyan halálnem
amitől szívem visszaretten
versem rajtad mint drótkötélen
lehúzódó szakadék fölött
mint a gyámkő az omló háznak
nekifeszül az elmúlásnak
a gondolat
a félelem beomlott-bánya-súlyát tartani
benn a szénfalban az agyonnyomatás előtt
és bontani a falat
amely ránkszakadt
mert a szén éjfekete falán túl fény van
mert a szén éjfekete falán túl nappal van
mert a szén éjfekete falán túl vár az élet
börtönablakon át
fölsajgó nagy égbolt
távoli-tárt hívás
a rabok rád figyelnek
Bárcsak ilyen egyszerű lenne elfogadni mindezt, bárcsak láthatnánk az éjfekete falon túli fényt. Akkor talán valóban könnyebb lenne elfogadni az elmúlást. Emlékszem, a halála közeledtével dédapám egy reggel már nem kelt fel, gyerekei, unokái mind meglátogattuk, és bár már nem tudott beszélni, megszorította a kezünket, elköszöntünk egymástól. Rá két évre pedig ugyanilyen szépen ment el a dédnagymamám is. Talán ők még tudtak erről a fényről. De láttam kíntól és fájdalmaktól vergődő halottat, aki az utolsó pillanatig nem merte még magának sem kimondani, hogy halálos beteg. Megfosztva ezzel magát és minket is a végső búcsútól. Jó halálért szokás volt imádkozni, Áprily verse számomra az egyik ilyen ima, még ha vers is:
Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen –”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
A szép halál újrafelfedezése és egyáltalán a halál méltóságának visszaadásában óriási szerepe van a tanatológia tudományának, melynek legnagyobb hazai úttörője Polcz Alaine írónő, pszichológus volt. Neki köszönhetjük többek között a hazai Hospice Házakat is. De Irvin D. Yalom egzisztencialista pszichológus vagy épp Singer Magdolna művei is fontos segítséget nyújthatnak gyászolónak vagy épp azoknak, akik nem riadnak meg a halállal való munkától. Reményik Sándor verse ezt a „meditációt” jeleníti meg, és talán segít abban, hogy belássuk, a halál és a búcsú ugyanúgy az életünk része mint például a születés.
Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Ajánljuk még:
„Elég volt!” – Kérdések egy barát öngyilkossága után
Nincs annál fájóbb érzés, amikor haszontalannak érezzük magunkat, amikor valaki azt üzeni nekünk: kevés vagy. Szabó Magda Pilátus című regénye ezt a nehéz élethelyzetet örökíti meg egy özveggyé vált édesanya és lánya kapcsolatán keresztül, de tulajdonképp a legfontosabb kérdést feszegeti: hogy szerethetünk igazán jól.
