Visszatérés Epipóba – egy emblematikus gyerektábor kis híján eltemetett titkai

2014-ben nagyobb port kavart itthon a 444 cikke kapcsán kirobbant Sipos-ügy. Az írásból kiderült, a rendszerváltás előtt a Trefort gimnáziumban tanító Sipos Pál több gyereket is molesztált. Ez a tény már önmagában elég lett volna a hírveréshez, a szaftos részletek csak fokozták a hullámokat.

Adott volt egy szokatlan közeg. A filmben is elhangzik, hogy a korabeli „liberális értelmiség” gyerekei vettek részt a táborokban, akik számára kifejezetten sikkes volt nem úttörő táborokba küldeni a csemetéket. Orvosok, jogászok, politikusok gyerekei. Az ember azt gondolná, hogy velük ilyen nem történhet.

Sipos nem egy egyszerű magyartanár volt, hanem a pályatársak és diákok által egyaránt csodált ember, aki nemcsak a legendásnak számító nyári táborok szervezőjeként és vezetőjeként érdemelte ki a karizmatikus jelzőt, hanem televíziós műsorok készítése révén is. Ifjúsági tévéműsorokat vezetett.

A cikkben megszólaló volt tanítványok és táborlakók azonban egy egészen más arcát mutatják meg. Sipos művelt, intelligens, fiatal tanárként 

a diákok csodálatát élvezhette, ezt pedig arra használta, hogy manipulálja és különböző szexuális tevékenységekbe vonja be őket. 

De egyszer csak az egyik Sipos által szexuálisan zaklatott fiú kitálalt otthon. Mesélt az iskola utáni privát találkozásokról és a nyári táborok csoportos maszturbálásairól, szexuális játékairól. Sipos felmondott, és ezért a felmondásért cserébe nem történt ellene feljelentés, megígérte, hogy a tanítástól távol tartja magát. Az érintett szülőknek ez elég volt, meg akarták kímélni fiaikat a jogi eljárás nyilvános hercehurcájától. A táboroknak hirtelen vége szakadt, Siposnak beindult a tévés karrierje. A legtöbb gyerek pedig csak hat évvel ezelőtt, felnőttként szembesült vele, valójában miért szűnt meg Epipo. Köztük Oláh Judit is, a film rendezője, aki maga is a szendrődi táborokban töltötte a nyarait. 

Egy misztikus hely, ahova érdem volt bekerülni 

Oláh Judit hat éves volt, amikor először látogatott Epipóba és tíz éves, amikor megszűnt a tábor. Viszonylag hamar kiderült, hogy bár ő nem tartozott Sipos „szerencsés” kiválasztottjai közé, így is érték olyan élmények a táborban, amit csak idővel és terápiás munkával (és ezzel a dokumentumfilmmel) tudott helyretenni magában.

Elsősorban az ő személyes történetén alapszik a film. Amellett, hogy ő a narrátor, a filmben bőséggel és jó ízléssel használt archív felvételek nagy részének is ő a főszereplője, ugyanis az édesapja kamerázott a táborokban. Ez egyébként kiváltságos lehetőség volt, ugyanis a gyerekek szülei nemhogy nem látogathattak el Szendrőre, de még a velük való kommunikálás, levélváltás, telefonálás is tilos volt. A tábornak ugyanis saját szabályrendszere volt. Ország az országban. Vagy inkább világ a világban. A misztikumának alapja pedig a játék volt.

Minden évben kicsit változott a tematika, de stabilan volt egy kerettörténet, amiben a táborlakóknak meg kellett védeniük magukat a betolakodókkal szemben. A betolakodók pedig általában valamilyen kitalált népségek voltak, akikkel számháborúk és szertartások segítségével vették fel a harcot a gyerekek. Minél jobban játszott valaki, minél inkább elhitte, hogy a játék a valóság, annál ügyesebbnek számított.

Nem volt helye kikacsintásnak, nyafogásnak vagy engedetlenségnek. 

Az ilyen cselekedetek büntetéseket vontak maguk után, de akik teljes odaadással játszottak, jutalomban részesültek. Idővel előrébb léphettek a tábori ranglétrán és természetes közelebb kerülhettek a mindenki által imádott vezető, Sipos belső köréhez. A visszaemlékezők egytől-egyik elmondják, hogy a kellemetlenebb élmények ellenére imádták a tábort. Vissza akartak járni, kiváltságosnak érezték magukat, hogy a részesei lehettek. Évközben is epipóinak érezték magukat, csak éppen civilben. Volt egy közös titkuk, egy egész világuk, amiről már csak azért sem volt érdemes beszélni senkinek, mert úgysem értette volna senki, aki nem volt részese.

Amikor a játék már nem volt szórakoztató

A feledhetetlen élmények sorjázása után, minden megszólalónál előkerül a sötét oldal is. Szóba kerülnek a gyerekek vélt vagy valós hiányosságain, gyengeségein alapuló becenevek (a rendezőt mindenki Közepesnek hívta a táborban, ami sokáig meghatározta az önértékelését), a kisebbek számára sokszor valóban ijesztő játékok (alsósként nem feltétlenül tudták elkülöníteni, a képzelt ellenség fenyegetését a valóditól) és a sokszor kegyetlen pszichológiai és fizikai büntetések. A szabályok megszegése mindig következményekkel járt.

Ha valaki nem akarta megosztani a többiekkel az otthonról hozott süteményét, az egész tálcával magába kellett tömje mindenki előtt.

De kisebb kihágásokért is fenékbe rúgás volt a jutalom.

A Visszatérés Epipóba egy borzasztóan személyes alkotás. Oláh a saját traumáját és annak feldolgozását emeli a film vezérfonalává, ami egyszerre erőssége és gyengesége is a történetnek. Erősség, mert olyan finoman és szenzációhajhászástól mentesen nyúl a témához, ami ritkaság számba megy ebben a mostanában divatos true crime műfajban. Igyekszik minden oldalt megszólaltatni, a saját szüleitől kezdve, a táborban résztvevő gyerekeken át, a szexuális molesztálás áldozatain keresztül egészen a táborban dolgozó konyhásnénikig. A különböző nézőpontokon keresztül lassan megértjük, hogy itt nem (csak) szexuális zaklatásról volt szó. 

Nemcsak azok sérültek, akik konkrét áldozataivá váltak Siposnak, hanem azok is, akiknek a biztonságba vetett hitét, a manipulációmentes naivitását egy életre elvette. 

Akik a részesei voltak valaminek, amire nem szerződtek és aminek nem erről kellett volna szólnia.

Ugyanakkor a film személyes nézőpontja miatt veszítünk a kép élességéből. Mivel alapvetően egy terápiás filmről van szó, úgy tűnik az alkotás nem is akarja vállalni, hogy következtetéseket vonjon le. Nem boncolgatja azt a kérdést, hogy nem vette észre egy felnőtt sem, hogy a gyerekek nyilvános megalázása és büntetésből bántalmazása nincs rendben?

Az általa megnevezett egyetlen felelőst, Sipost, pedig nem szólaltatja meg. Igaz, próbálták megnyerni a filmhez, de nem vállalta. Ezáltal a film kissé öncélú lesz. Jó volt a célja, hiszen a szereplők számára biztosan megnyugvást és magyarázatokat hozott. Nézőként azonban sok nyugtalanító kérdés marad bennünk. 

Nyitókép: HBO