„Félek, hogy valakit meg kellene mentenem, de nem tudom” – interjú egy krízisosztályos orvossal

Hős

„Félek, hogy valakit meg kellene mentenem, de nem tudom” – interjú egy krízisosztályos orvossal

Majdnem zenész lett belőle, lételeme a víz, imád vitorlázni, de gitározik is, olykor chopperen száguld. Folyamatosan csörög a telefonja, gyógyít, tanácsot ad, ahol tud, segít, a hétköznapokban kék műtősruhában életeket ment. Ilyen egy sürgősségi orvos élete. Kanizsai Pétert, a Pécsi Tudományegyetem Sürgősségi Osztályának tanszékvezetőjét a koronavírus-járvány közepén kérdeztük gyógyításról, utazásról, családról, életről, halálról.

Ön a kórház azon részén dolgozik, ahova az emberek nagy része nem szívesen teszi be a lábát. Ön ezt mindennap megteszi, belemegy a sűrűjébe. Mi az, ami hajtja?

Egyértelműen a szakmai kíváncsiság, 28 éve foglalkozom az akut betegellátással, mégis minden héten látok valami újat, valami egész meglepőt. Ilyenkor úgy kérdezem a rezidensemet, mintha ez valami régóta ismert tudás lenne, és akkor ettől szerencsétlen odavan (nevet). „Gut feeling”, így mondja az angol, az a gyomorból jövő zsigeri megérzés, hogy itt valami nincs rendben, induljunk el mégegyszer, próbáljuk meg alternatív módon megközelíteni, vagy küldjük haza, de rendeljük vissza. Ez nagyon sokat segít.

Milyen egy átlagos napja?

Ötkor kelek, fél nyolctól a kórházban vagyok, háromnegyedkor veszem át a műszakot. Ha nem vagyok műszakban, akkor csak figyelem, hogy mi történik. Ha valami van, beleszólok, próbálom az ellentéteket egy kicsit simítani. Ha épp nem vagyok akcióban, az adminisztratív feladatokat végzem, telefonálok, ügyintézek, jövök-megyek, az oktatásban is aktívan részt veszek, közben mindig szól a zene, hisz ez is az életem része. Egyfajta folyamatos áramlásban vagyok. Nyilván vannak hektikus napok, amikor a tervek borulnak, és akkor az adott feladat felülírja az eredeti elképzeléseket.

Olyan helyen dolgozik, ahol a jelszó: 0-24. Mi alapján rendszerezik itt az életet?

Először is mindenkit megvizsgálunk, kikérdezünk, és az állapota függvényében döntünk. Létezik egy úgynevezett triázs, ami meghatározza, mennyi időt várhat a beteg, és milyen szintű ellátást igényel. A triázs a trier, próbálni szóból ered. Napoleon fősebésze, Dominique-Jean Larrey dolgozta ki, amikor a harctéren el kellett dönteni, hogy a katonák milyen sérülést szenvedtek el. Kisebb sebesülés esetén némi rehabilitációval visszatérhettek a harctérre. Ha a sérült még gyógyítható volt, de csak hosszabb idő alatt, kórházba kellett szállítani. Aztán ott voltak az élettel összeegyeztethetetlen sérülések. A sürgősségin ez pontosan így működik. Az életveszélyes sérülteket azonnal ellátjuk, ha valaki instabil, 15 percen belül, a sürgős eseteknél fél óránk van, de ha valaki csak receptet akar felíratni, nem zavarjuk el, de akkor nyilván 2 órát vár, nem 10 percet.

Felteszem ez a külföldi osztályokon is így van. Hogyan érintette, látva a spanyol, olasz, amerikai orvosok küszködését, amikor dönteniük kellett, ki kerüljön a lélegeztetőgépre, ki maradjon ellátás nélkül, ami akkor és ott a szinte biztos halált jelentett a betegek számára?

Fájt. Nagyon nem szerettem volna ilyen helyzetbe kerülni, de felkészültünk rá jópáran, hogy majd Magyarországon is ez lesz. Én ezt a járványt még nem tartom lefutottnak. Azt gondolom, hogy nagyon korai lenne most azt mondani, hogy itt a vége, fuss el véle, abban viszont nagyon bízom, hogy nem lesznek ilyen számok. Egyrészt talán a rendszer jobban felkészült, mert volt rá időnk. Az elzárkózás nagyon jó volt. Azt persze látni kell, hogy az elszigetelődés egyúttal óriási tehertétel. A szociális izoláció mint halálok is megjelenik. Számos olyan vonzata van a jelenlegi helyzetnek, amivel sokkal később fogunk szembesülni, ilyen például a poszttraumás stressz, hiszen amit most megélünk, az valójában egy hadiállapot.

Van valami, amitől fél?

Attól szoktam félni, hogy valakit meg kellene mentenem, de nem tudom. Ha például egy fiatal beteg bekerül egy apróbb balesettel, és kiderül mondjuk, hogy vérszegény, de daganatos betegségből következően, attól kiakadok. Persze megkeresem a megfelelő betegutat. Előfordul, hogy olyan beteg érkezik, akin nem tudok segíteni. És persze a gyerekeimet is nagyon féltem. A nagyfiam volt már CT-ben és MR-ben is, nyilván nálam okosabb kollégák sem tudtak meggyőzni, hogy nincsen semmi baja, amíg a saját szememmel nem láttam, ezt a fajta aggódást a tágabb családomra és a barátaimra is kiterjesztem. Ha például felhívnak, hogy leesett a gyerek, beütötte a fejét, a józan ész azt mondatja velem, hogy nem lesz gond, de azért az tuti, hogy másnap rájuk telefonálok, hogy ugye nem lett semmi baj.

Mitől lesz valaki jó ebben a szakmában? Melyek azok a tulajdonságok, amelyek Önt alkalmassá teszik erre a pályára?

Mindig az akut ellátásban dolgoztam, aneszteziológusként is, 10 éve pedig a sürgősségen. Engem azok a döntésmintázatok vonzanak, amikor villámgyorsan meg kell vizsgálni az alternatívákat, és persze a tőlem telhető legnagyobb gondossággal kell döntenem arról, hogy mi legyen a következő lépés. Ez nagyon sokat változtatott a személyiségemen. Fekete-fehéren gondolkodó fiatal orvos voltam, és akkor az nagyon jó is volt.

De azóta rájöttem, hogy definitíve igenek és nemek nagyon ritkán vannak, és a „lehet” is ott van a kimenetelek között.

Most már sokkal árnyaltabban gondolkodom, mint korábban. Én ezt hihetetlenül élvezem, nagyon szeretek gyógyítani. Szeretek betegágy mellett állni, és ténylegesen tenni valamit a betegekért.

 
Fotó: Gáll Orsolya
 
Mindig orvos akart lenni?

Egyáltalán nem. Zenészcsalád vagyunk. Édesanyám nagyon tehetséges zongorista volt. Az ének-zene tanszék tanszékvezető-helyettese, zseniális muzsikus, aki már négyévesen koncertezett. Zenei általánosba jártam, hegedűsnek indultam, csak félúton „elcsúsztam”. Mégpedig 10 évesen, amikor megoperáltak sérvvel. Akkor beakadt, hogy orvos akarok lenni, később letisztult, hogy „anesztes”, mint a nagynéném. A gimnáziumban biológia-fizika fakultációra jártam, ahol szuper tanáraim voltak. Aztán irány az orvosi. Az egyetemen ösztöndíjjal Amerikába és Angliába is eljutottam. Úgy terveztem, hogy amint végzek, irány Arizona. 1993-ban mentem volna az USA-ba, abban az évben azonban sajnos meghalt az édesanyám. Itthon ragadtunk, megnősültem, és megszületett az első fiam.

Aztán mégis kijutott Angliába. Mennyire volt más világ orvosként?

Igen, amikor a második fiam is megszületett, akkor kimentünk Liverpoolba. Ott minden teljesen más volt, mint itthon. Magyarországon a fehér köpenynek becsülete volt, ha kiérdemeltük, ha nem. Angliában az volt az első meglepő dolog számomra, hogy átlagembernek tekintenek, aki „mellesleg” tud altatni. Szakmailag sokkal mélyebb kórélettani tudásra volt szükség. Az első alkalommal, amikor bementem, a konzulens orvos azt kérte, rajzoljam le egy izomlazító szerkezeti képletét. Fogalmam sem volt. Adtam már atropint? Akkor annak a szerkezeti képletét rajzoljam le. Rádöbbentettek arra, hogy felszínes a tudásom. Pedig pontosan ez az, ami megkülönböztet tudásszintben egy ápolótól. Tudnom kell, miért épp azt a szert adom, és ennek hatására mi történik a szervezetben, az egy magasabb szintű tudás. Szerencsére olyan vagyok, hogy ha rájövök arra, hogy van valami hiányosságom, akkor azt a lehető leggyorsabban megpróbálom pótolni. Azt mondták, hogy igazán jó orvos vagyok, jól bánok a betegekkel, jól tudok vizsgálni, jók a következtetéseim, jók a laborkéréseim. A felszínen jó orvos voltam, de akkor valóban hiányzott a mélység.

Volt honvágya?

Inkább bizonyos helyzetekbe vágyódtam vissza, például a Balatonra, ahová gyerekkorom óta jártunk nyaralni. Visszavágytam az itteni szakmai légkörbe: mielőtt kimentem, 16 hónapot húztam le Nyárády professzor mellett, aki borzasztó kemény ember volt, de abszolút értékelte azt, ha az ember valamit jól csinált. Volt, hogy reggel 7-től este 6-ig dolgoztunk, mert annyi volt a műtét. Aztán elvitt egy konferenciára, és közben bemutatta a szakma magasiskoláját. Értékelte a munkámat, ez engem nagyon motivált. Iszonyatosan jó csapattal dolgoztam együtt, csakúgy, mint első professzorommal, Tekeres Miklóssal és tanítómesteremmel, Bárdosi Lacival. Szóval ezek hiányoztak odakint.

És itthon milyen az élet, mikor nincs világjárvány? Mi kapcsolja ki egy-egy kórházi nap után?

A hétköznapokban zenét hallgatok, néha leülök a zongora mellé, és játszom egy kicsit. Szeretek esténként leülni a teraszra, és meginni egy pohár bort. Száraz fehéret, lehetőleg Balaton-felvidékit. Vonz ez a fanyar ízvilág, az ásványos talaj, amelyből a mélyről jövő szőlőgyökerek felszívják az ásványi anyagokat, ettől van egy olyan finom, kicsit fémes utóíze a bornak. Imádok úszni és vitorlázni. Az tényleg kikapcsol. Télen síelek. A szakmai könyvek mellett mostanában pszichológiai jellegű dolgokat olvasok, például a generációk harcáról. A 30-35 évesekkel, ifjú kollégáimmal szeretném még jobban megtalálni a hangot. Ebből épülök.

Hogyan tovább?

Egyelőre csak azt várom, hogy vége legyen ennek az őrületnek. és akkor vitorlát bontok a Balatonon. A vitorlázás számomra összeférhetetlen a versennyel. A lényeg, hogy se török, se tatár nem hajt, nincsenek előre meghatározott céljaim. A „fiúkkal” szállunk vízre, ha olyan szél van, elmegyünk Keszthelyig, vagy Badacsonyba. Vagy egyszerűen csak vitorlázom. Megyek azzal a széllel, ami van, oda, ahol ki tudok kötni.

Ajánljuk még:

AZT HITTEM, A HALÁL SZÉP – INTERJÚ MIHALIK SACIVAL, AKI ÉLETEKET MENTETT

MAGBA ZÁRT IDŐUTAZÁS – INTERJÚ FRÁTER ERZSÉBET BOTANIKUSSAL

„DURACELL-EMBER VAGYOK, DE KELL A FOLYTONOS KÉTKEDÉS” – INTERJÚ SCHERER PÉTERREL