Azt hittem, a halál szép – interjú Mihalik Sacival, aki életeket mentett

Őrangyal lennél?

Nem gondolom, nekem ez teljesen természetes. Nem gondoltam volna, hogy valakinek kérdés lehet az, hogy ha ilyen történik, akkor nem tesz semmit. Az, hogy velem többször is történt, az egy jel. Hogy ez az utam. Az egészségügy.

Az első újraélesztésed egy idős bácsi volt, akiről később kiderült, hogy egy ismerősöd hozzátartozója. Az egyik vasútállomáson lett rosszul. Nem sikerült megmentened.  Hogyan alakult a viszonyod a bácsi unokájával a történtek után?

Eltávolodtunk egymástól. Amikor megtudtam, hogy a nagypapája volt, meglepődtem, természetesen mondtam, hogy részvétem, de nem is beszéltem róla. Úgy tettem, mintha ott se lettem volna. Sajnos elhidegült a kapcsolatunk.

Hibáztattak?

Inkább úgy gondolhatták, hogy nekem rossz érzés az emlékezés. Én akkor nagyon magamra vettem a történteket. Főleg, hogy egy barátnőm nagyapja. Tudom, hogy milyen rossz érzés ez a hozzátartozóknak. De így jobban láttam, nyomon követtem ezt a rossz érzést, ahogy próbálják feldolgozni.

Ilyennek képzelted a halált?

Én úgy gondoltam, hogy szép. Persze idézőjelben. Hogy az ember csak úgy lefekszik, lecsukódik a szeme, és ennyi. Nem gondoltam, hogy ez egy folyamat, amit így végignézhettem. Persze akkor, abban a pillanatban ez eszembe se jutott. Meg is lepődtem azon, hogy volt lélekjelenlétem. De ez az élettel jár. Annyi mindent megtapasztalunk, idő előtt sosem halunk meg.

A másik eseted egy utcán fekvő fiú volt, aki túladagolta magát. Megmentetted, később láttad is, de nem beszéltek egymással.

Azóta sem. Sokat gondolok rá, remélem újrakezdte az életét. Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Kapott egy második lehetőséget, és remélem, él vele.

Nem gondolod, hogy beszélnetek kellene? Talán éppen ez segítene rajta.

Gondolkoztam ezen, de lehet, hogy nagyon szégyellné. Bennem nincs semmi rosszindulat, biztos megvan az oka, hogy ezekhez a szerekhez nyúlt, nem ítélem el. Úgy vagyok vele, hogy valamiért eljutott erre a pontra. Velem egykorú, lehet, hogy egyszer beszélünk. Ha úgy kell lennie.

Hogyan viszonyulsz az adakozáshoz?

Nagyon szeretek adni, de nem szoktam mondani, hogy tőlem van. A zsebpénzemet sem sajnálom a osztálytársaimtól. Egyedül a körmösre tartok meg egy részt, mert azt az anyukám sosem fogja fizetni. De a többit felajánlom, például ha valaki nem tudja befizetni az osztálykirándulását. Azt mondom, hogy ez alapítványi felajánlás, hogy ne tudják kitől van.

Visszaéltek már ezzel?

Igen, de nem jegyzem meg. Azzal is úgy vagyok, hogy biztos okkal van, ha valakinek annyira nagy szüksége van bizonyos dolgokra.

Súlyos sérülést szereztél egy lovaglóbalesetben néhány hónapja, hosszasan kezeltek a kórházban, még tart a rehabilitációd. Milyen érzés volt a másik oldalon?

Amikor leestem, vissza akartam szállni azonnal a lóra, de nem engedtek. Egy szülő és a táborvezető azonnal kórházba szállított.

Volt halálfélelmed?

Igen, főleg amikor megtudtam, hogy fél centin múlt a teljes bénulás. Hálás vagyok az életemért, meg az összes orvosnak, amiért olyan odafigyelést kaptam. Jó, van úgy, hogy kell várnom négy-öt órát, de mindent megkapok.

Elégedett voltál az ellátással, ezért is választod az egészségügyet?

Ha szörnyű lenne, akkor azért mennék oda, hogy jót adjak. Megvan a varázsa az egészségügynek, rengeteg időt töltök a balesetin, és látom, hogy ott egy nagyon jó csapat van. Mindenáron szeretnék oda kerülni.

Hová jelentkezel januárban?

Első lesz a mentőtiszti a Semmelweis Egyetemen, a második a diplomás ápolónői képzés, a harmadik pedig az onkológus. Megvan már az emelt szintű érettségim és a nyelvvizsgám is.

Nem ez az első interjú veled, egyre többen ismerik a történeted. Hozott a nyilvánosság valamilyen változást az életedben?

Semmit. Előszőr a legjobb barátnőm, az egyik osztálytársnőm osztotta meg a rólam szóló cikket. Aggódtam is, hogy mi lesz, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire sokan elolvassák. Aztán éreztem a többiek részéről egy kis irigységet. A tanáraim nagyon örültek, és megdicsértek.

Honnan ez az önzetlenség és elhivatottság?

Amikor kicsi voltam, olyan társaságba kerültem, ahol sokaknak volt szüksége segítségre, támogatásra. Tudtam adni, és megtetszett a dolog. De teljesen magamtól jött, mert a családban teljesen különc vagyok. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb, és a kakukktojás. De ez az én utam, segíteni.

A nyitókép a szerző tulajdona.