„A zuhanás elkerülhető, de a tűzzel nem tudunk mit csinálni” – interjú Tóvári Edit pilótával

Hős

„A zuhanás elkerülhető, de a tűzzel nem tudunk mit csinálni” – interjú Tóvári Edit pilótával

Németországban bérel egy lakást, ahonnan az 50 km-re lévő Luxemburgban dolgozik, de otthonának Perbált tekinti, ahová mindig hazajár, ha hosszabb pihenőidőt kap. Ilyenkor kertészkedik, fut és salsa órára jár. Tóvári Edit pilóta, a Malévnél kezdte karrierjét 2003-banmajd egy kínai légitársaságnál folytatta, jelenleg pedig egy hatalmas teherszállítógépet vezet, és próbál hozzászokni az életét kísérő jetlagekhez.

Merre jártál legutóbb?

Egy földkörüli utat csináltam, mert általában 7-8 napra indulunk el Luxemburgból, ahol a teherszállítmányozási cég bázisa van. Egy Luxemburg-Hongkong-Anchorage-Chicago-Luxemburg körút volt.

Gyerekkori álom volt ez?

Nem gondoltam erre soha, az a típus voltam, aki még érettségi idején sem tudta, hogy mit fog majd csinálni. Mivel úgy tűnt, hogy számomra történelemből lenne a legkönnyebb felkészülni, ebből felvételiztem. A nyolcvanas évek végén persze tombolt a Top Gun korszak, bátyám is folyton repülőgép modelleket rakott otthon össze, így valószínűleg onnan is rám ragadt a vonzódás a gépek iránt. Az érettségim évében kezdtem vitorlázó repülni. Elkezdtem volna már 14 évesen, de az még a régi rendszerben volt, amikor sajnos elbuktam az szemorvosi vizsgálatot, mert rövidlátó vagyok, kontaktlencsét hordok, így pl. katonai gépeket nem vezethetek.

Hogyhogy nem maradtál a sportrepülésnél?

Úgy, hogy a hobbimból végül a hivatásom lett. Vitorlázó pilótaként nagyon szerettem volna motoros géppel is repülni, de nem volt rá pénzem, hogy megcsináljam a képzést, viszont a Gödöllői Egyetemnek volt egy Nyíregyházi Főiskolai kara, és a mezőgazdasági pilótaképzés akkoriban alakult át kereskedelmipilóta-képzéssé. Ebben az időben ez állami finanszírozású volt, de matek-fizika volt a felvételi, nem mertem nekimenni. Nagy szerencsémre 1995 környékén volt egy év, amikor valamiért nem volt felvételi vizsga, hanem hozott pontokból, pszichológiai alkalmasságival és repülési előképzettséggel be lehetett kerülni.

Emlékezetes volt az első, hivatásos pilótaként repült utad?

Igen, a Malévnél kaptam kiképzést, és egy Budapest-Varsó járat volt az első út egy Fokker típusú gépen. Teljesen el voltam még foglalva azzal, hogy melyik kapcsoló hol van, hogy kell vezetni egy ilyen gépet. Minden szabályozva van és ellenőrző listák vannak, ezek később persze rutinszerűek, de az elején össze lehet keverni a dolgokat.

Mennyi idő, míg valaki megszerzi a rutint? Kilométerben vagy időben számoljátok?

Repült órában. A Malévnél rövidebb utak voltak, több volt a le- és felszállás, könnyebb volt megszerezni a rutint. Itt, az új cégnél elsősorban hosszú távokat repülünk. Ritkábban jut az embernek felszállás és leszállás és emellett nehezítő tényező, hogy a különböző földrészeken, különböző országokban különbözhetnek az eljárások is. Szerintem szükségem lesz egy-két évre, míg minden flottul megy majd.

A Malév, ahol a pályádat kezdted, mára egy letűnt korszak. Hogy emlékszel vissza arra az időre?

Mint valami nagyon szép álomra: sokszor eszméltem arra, hogy el sem hiszem, hogy ilyen szerencsés vagyok, és a Malévnél repülhetek.

Mennyire más ez cargós élet, mint az utasszállítós?

Más. Itt csak mi, pilóták vagyunk a gépen. Van ugyan néhány utasülésünk, pozícionáló pilótáknak, lovászoknak (ha lovakat viszünk), hasonlóknak, de nincs velünk légiutaskísérő, nincs pilóta kabinajtó sem, és az ebédünket is magunknak kell megmelegíteni. Ez egyébként mind nagyon tetszik nekem. Szeretem, hogy nem mindig a terminálon át, az utasok között kell átmenni, hanem sokat vagyok a színfalak mögött, én nem szerettem, ha megnéztek. Itt most sokkal inkább valami olyan dolognak vagyok a részese, ami nem annyira látványos. Mellesleg ezt a repülőt is nagyon szeretem.

Milyen típust vezetsz most?

Ez most vagy négyszer akkora, mint amit megszoktam, egy Boeing-747-es Jumbo Jet. De könnyű repülni vele, nagyon kezes.

És mik vannak a fedélzeten, mit szállítotok?

Ez egy nagyon jó kérdés, sokszor fogalmam sincsen. Van olyan, hogy platóra szerelt autótha egy hajtóművet viszünk, azt is látom, mert nincs becsomagolva, de többnyire raklapokra bugyolált árut viszünk, ipari alkatrészeket, berendezéseket, vagy Dél-Amerikából vágott virágot a holland virágpiacra. Akkor kapunk külön értesítést, ha veszélyes árut viszünk, pl. vegyi anyagot vagy akkumulátorokat.

Vázolj nekem egy vészhelyzetet, kérlek. Persze a zuhanást most ne vegyük bele...

Hál’Istennek, hacsak le nem törik a gép szárnya, vagy valamelyik vezérsíkjaakkor a zuhanás elkerülhető, legfeljebb a leszállás nem lesz finom. A cargo gépeknél a tűz a legnagyobb vészhelyzet. Kétemeletes a rakodóterünk, és a fő rakodótérben nincsen tűzoltórendszer, szóval, egy 70 méter hosszú csövet képzelj el, ami tele van pakolva mindenféle szeparálás nélkül. Ha ott tűz üt ki, akkor azzal nem tudunk mit csinálni. Az egyetlen megoldás ilyenkor, hogy kihermetizáljuk a gépet, vagyis a benti és a kinti nyomást kiegyenlítjük, így bár megszüntetni nem, de elnyomni el tudjuk a tüzet, és amilyen gyorsan csak lehet, leszállunk.

Ezt most úgy képzeljem el, mint egy akciófilmet: vezeted a repülőt, miközben mögötted ez a 70 méteres cső belül izzik?

Igen-igen... úgyhogy, reméljük ilyen soha nem lesz.

Azért ahhoz tökös csajnak kell lenni, hogy egy ilyen vészhelyzetben az adott pillanatban a legjobb döntést hozd, nem?

Azért itt minden be van szabályozva, elég jó eljárásaink vannak mindenféle helyzetre, van egy könyvünk, ami segít, és ki lehet deríteni, hogy mit lehet csinálni egy hibajelzés esetén.

Persze, van olyan, amikor az ember a józan eszére van bízva. Legutóbb egy amszterdami felszállás volt nagyon rázós, nem volt para, de kell bizalom a gép felé, hogy tudjam, hogy a levegőben maradunk.

Ha nem pilóta lennél, akkor szerinted milyen hivatást űznél?

Szoktam ezen gondolkozni. Ami hiányzik nekem ebben a munkában, az az alkotás. Hogy látható legyen az eredménye annak, amit csinálok. Azt hiszem, bármi olyan lennék, aki valamit létrehoz. Nagyon szeretek parkettázni, kertészkedni, gazolni vagy valami kreatív dolgot csinálni. De érdekelne egy régi ház rendberakása, hagyatékok elrendezése is.

Ezek szerint szeretsz a káoszból rendet teremteni.

Egyértelműen igen.

Milyen gép van, amit még nem vezettél, de vágynál rá?

Természetesen a Space Shuttle és a Millennium Falcon. De ha reális akarok maradni, azt kell mondjam, nincs ilyen. Az első típusomat a Fokker 70-est nagyon szerettem, amikor a Malévhoz kerültem, ezt vezettem, az egy csoda volt! Könnyen vezethető, letisztult, a műszaki megoldásai maximálisan okosak és egyszerűek voltak, a hollandok nagyon jól megcsinálták azt a repülőt, kár, hogy megszüntették a gyártását. A mostani 747-es is nagyon bejön, leszámítva azt, hogy ez az óriási pilótafülke ergonomiailag nagyon rosszul van megtervezve, állandóan beütöm valamimet. Abban a kis 70 személyes, 40 tonnás Fokkerben több helyem volt elöl, mint a 300 tonnás Jumbóban. Ráadásul nincs jó kilátás belülről, nem lehet igazán nézelődni.

És melyik a legszebb kilátás számodra?

Nagyon szeretem a napfelkeltéket, amikor elkezd csak derengeni az ég, pláne, amikor kelet felé megyünk, sokkal gyorsabban is történik az egész. Most pl. Kanada felett kapott el minket, gyönyörű jeges folyók, tavak és a hóval borított vadon terült el alattunk.

Jellemileg változtatott benned valamit a repülőgépvezetés?

Biztosan, mert érzem, hogy ez valahol különleges, amit csinálok, és mondhatom, hogy büszke vagyok magamra. Ezt az érzést a repülés adta meg nekem.

 

Ajánljuk még: 

MAGBA ZÁRT IDŐUTAZÁS – INTERJÚ FRÁTER ERZSÉBET BOTANIKUSSAL

A MODERN KOR EGYIK ELSŐ CSODANŐJE: IDEJE MEGISMERNED HUGONNAI VILMÁT!

AZT HITTEM, A HALÁL SZÉP – INTERJÚ MIHALIK SACIVAL, AKI ÉLETEKET MENTETT

Borítókép: Tóvári Edit