Volt a Napoleon Boulevardnak egy dala, a „Júlia nem akar a földön járni”. Ön sem akar a földön járni, ezért kezdte a repülést?
Érdekes, hogy éppen ezt a dalt említi, nagyon jóban vagyok Vincze Lillával, nagyon szeretem a zenéjüket, sőt még repültem is vele. A „Szállj velem” című daluk is közel áll hozzám. Egyébként nagyon szeretek a földön járni, de a levegőbe gyerekkorom óta vágyom. 6 éves koromban a budaörsi repülőtér mellé költöztünk, akkor láttam először repülőt. A magyar válogatott épp a '62-es motoros műrepülő világbajnokságra készült. Megbabonáztak a bukfencező, orsózó, dugóhúzó gépek, már akkor azt mondtam, pilóta leszek. Állandóan kijártam a reptérre, néztem a le- és felszálló gépeket, később a hangárig is elmerészkedtem, de sokáig úgy éreztem, hogy jöhetnék én ahhoz, hogy pilóta lehessek.
Aztán másodikos középiskolásként az egyik évfolyamtársamról kiderült, hogy Dunakeszin vitorlázórepül. Kifaggattam, és onnét nem volt megállás, jelentkeztem, az orvosi vizsgálaton megfeleltem. 15 évesen minden hétvégén és iskolai szünetben kibumliztam Dunakeszire, fél 8-kor már ott voltam az eligazításon. Mások diszkóba jártak, én hangárt söpörtem, tologattam a gépeket, csőrlőztem. Egyetlen pillanatig sem éreztem tehernek vagy nyűgnek, belenőttem ebbe a világba. Itt voltak a barátaim, kialakult egy jó kis közösség. A repülés iránti vágyam mindent felülírt. Egyébként a csapatban elég nagy volt a fluktuáció, közel 70-en kezdtünk, három év elteltével már csak ketten maradtunk. Az első önálló felszállásom 16 éves koromban volt, amelyet sok oktatói felszállás és kiképzés előzött meg. Addigra már kialakult bennem egyfajta komolyság, felelősségtudat.
Mit szóltak a szülei, amikor kiderült, hogy repülni akar?
Közel s távol, rokonságban, ismeretségi körben senki sem volt pilóta.
Édesanyám matek-fizika szakos tanár volt, ő kiszámolta, hogy márpedig a gép az leesik.
Rettentően veszélyesnek gondolta, nagyon féltett, nem akart engedni. Aztán az évek során, ahogy jöttek az eredmények, és látta, hogy „a gép nem esik le”, beletörődött. A pilóták visszasírják azt az időt, amikor a repülés veszélyes volt és a szex biztonságos… most a repülés biztonságos (nevet). Akkoriban még kuriózum, misztikum volt, ma már szinte mindenki repül.
Kiszámolta valaha, hogy mennyit repült?
Közel 9000 órát repültem kisrepülővel, ami azt jelenti, hogy ott nincs másik pilóta és robotpilóta, ez mind benne van a jobb kezemben. Ebből minimum 1500 óra műrepülés, ezt többszörös szorzóval számolhatjuk. A műrepülés megadja a légben jártasságot, légbiztonságot, amelyet semmi más nem tud megadni, hiszen folyamatosan olyan helyzetbe hozom a gépet, amelyet más pilóta elkerül. Olyan térlátást, koordinációs készséget alakít ki, mint semmi más. Ez azt jelenti, hogy ha bármilyen gépbe beülök, az arra megy, amerre én akarom. Saját géppel 6500 méter volt a legnagyobb magasság, ahová felemelkedtem. Az egyik nagy kalandom Dél-Amerikában volt, ahol egy többhetes show-n vettem részt. Ennek keretében Santiago de Chiléből kellett eljutnom Mendosaba. A helyi pilóták igyekeztek elrémíteni, azt mondták, ne menjek egyenesen az Andok legmagasabb hegyei felé, kerüljek délnek. Persze nem hallgattam rájuk, elhatároztam, hogy nem kerülök, hanem elmegyek „snurba”. A katonai reptéren, ahol vártak, azt mondták, na innét nem jött még kisgép.
A repülésben mi az az egy, ami több, ami más, mint az élet egyéb területein?
A repülés valami olyat ad, amit a világon semmi más nem tud pótolni.
De a levegő valójában a madarak birodalma, ahol csak vendégek vagyunk.
Tisztelni kell, nem szabad lekezelni, „letegezni”, én 40-50 év után is tisztelem. A rutin fontos, de veszélyes is, hiszen elaltatja az éberséget.
Adrenalinfüggő?
Az adrenalinszint 40 év versenyzés után drasztikusan csökken. 15 évesen az első repülés előtt óriási volt az izgalom. Régebben autóversenyeztem pár évet, az újdonság miatt az több adrenalint adott. Ejtőernyőztem is, több mint 100-szor ugrottam, kipróbáltam a bungee jumpingot, a swinget (merevköteles ugrás 60 méter magasról). A bungee jumping előtt sem voltam halál nyugodt, hiszen újdonság volt számomra levetni magam egy szakadékba.
Melyik a legextrább története? Valami igazán kalandos?
10 évig dolgoztam berepülő pilótaként is, s ez idő alatt számos rendkívüli helyzetben volt részem. Volt, hogy megállt a motor, volt hogy kigyulladt. Előfordult, hogy álló motorral kellett landolnom, mert kifogyott a benzin. Egyszer Kanadában a reptéren kívül le kellett leszállnom egy kukoricásban, a gép teli tankkal, fejtetőn állt meg. Nagyon féltem, hogy kigyullad, először nem tudtam kiszállni, tíz körömmel ástam ki magam, tudtam, hogy nagyon kell sietni. De igazából egyik esetben sem féltem igazán.
És volt, hogy félt?
Egy eset volt, talán 5 vagy 6 éve, hogy a levegőben féltem, de ezt valahogy tudat alá gyűrtem, nemrég jutott eszembe, hogy na akkor igazán rettegtem.
Előtte soha nem gondoltam, hogy van az a helyzet, amikor az ember tényleg nem tud mit csinálni, és ott a vég.
A Red Bull Air Race-re konstruált egy gépet kifejezetten nekem a Corvus repülőgépgyár. Összesen egy készült belőle, a versenyben mégsem volt igazán nyerő, mert a szárnyprofil túlságosan vékony volt. Sokat küszködtem vele, aztán kitaláltuk, hogy vastagítsák meg a szárnyprofilt. Ráragasztották a vastagítást, felszálltam vele, és elkezdtem tesztelni a szűk fordulókat. Az egyik nagyon szűk „felvételnél” egyszer csak elvált a ragasztás, és a lemez fölcsapódott, ezáltal az egyik szárny megszűnt működni, sőt, tízszeres féklapként működött. A gép esett-kelt, mint egy őszi falevél, arra, ment, amerre akart. Ahhoz nem voltam elég magasan, hogy kiugorjak, ahhoz viszont elég magasan, hogy nagyot zuhanjak. A mai napig nem tudom, hogy hoztam le a gépet. Amikor láttam, hogy hiába veszem le a gázt, az sem segít, felmerült bennem, hogy itt a vége, levert a jeges veríték. Hamuszürke voltam, amikor végül sikerült letenni a gépet. Mondtam a srácoknak néhány keresetlen szót, merthogy az ő hibájuk volt az elégtelen ragasztás. Itt tapasztaltam meg azt az érzést, hogy van, amikor nem tudok mit tenni, ez félelmetes volt.
Van-e egy olyan mutatvány, produkció, ami igazán különleges volt?
A kínai világkupán vettünk részt, itt található a Heaven's Gate, amely egy szilva alakú 270 méter hosszú „nyílás” egy sziklában, ahol épphogy csak elfér egy repülő. A versenyben az első helyen álltam, ezért engem ért az a megtiszteltetés, hogy elsőként repüljek keresztül ezen a nyíláson. Örömmel tettem eleget a felkérésnek, és két átrepülés után ezt megtettem fejjel lefelé is. Időnként, ha felkérnek, közreműködök egy-egy filmben „kaszkadőrként”, átrepültem többek között a Korinthoszi-csatornán, több országban hidak alatt is. Ha úgy látom, hogy biztonságos, akkor elvállalom. Miért ne? De mondjuk amikor arra kértek, hogy forgó szélkerekek között repüljek, arra nemet mondtam.
Mit jelent ön számára a gép?
Az igazat megvallva nem vagyok egy jó gazda, nem babusgatom, nem nevezem el a gépeimet, autóimat, számomra eszközök, amiket használok, csak a kötelező karbantartásra fordítok gondot. Az autóimat se suvickolom, kézi gyorsmosóval néha lemosom. Lehet, hogy egy picit jobban kéne törődni velük, de én kőkeményen használom mindegyiket.
A repülés mellett edz valamit, hogy formában tartsa magát?
Mindig sportoltam valamit, kajakoztam kosaraztam, röplabdáztam, karatéztam. Mostanában is sportosan élek, rendszeresen futok, kerékpározok, telente pedig síelni járunk. A magasságtól nem félek, a mélységtől tartok, nem mennék barlangba, nem mennék mélyre. A párom, Tünde is jól síel, telente többször elmegyünk a hegyekbe. Van, hogy kerékpárra pattanunk, és a négy kutyánkat elvisszük többórás sétákra is. És persze a ház körül mindig van tennivaló, ami kemény fizikai munka.
Van-e valami hobbija ezen kívül?
Négyéves korom óta horgászok, imádom a zenét az autóversenyzést, és nagyon szeretek fotózni.
Ha egy dolgot tanácsolhatna egy kezdő repülősnek, mi lenne az?
A legveszélyesebb állapot az, amikor valaki már nem kezdő, de még nem is profi, kinyílik a csipája, próbálgatja az oroszlánkarmait, felbátorodik. Ilyenkor nagyon fontos, hogy amikor egyedül repül a pilóta, nem menjen el soha addig a falig, a határig, amit még biztonságosnak gondol. Mindig legyen egy rés,
ha valaki tud mondjuk harmincat, álljon meg 26-nál, ez az a biztonsági sáv, ami életet menthet.
Sajnos nem egy pilótabarátom ment el így, ebben a szakmában ez életveszélyes.
Olvas az „égi jelekből”?
Fizikálisan igen, spirituálisan nem. Ha látok egy gomolyfelhőt meg tudom ítélni, milyen idő várható. Tanultunk meteorológiát, egész jól meg tudom ítélni, mire számítsak, nyomástérképeket tanulmányozva. Sokat járok külföldre a saját kisgépemmel, Európán belül, Írországba, Angliába, Franciaországba, Németországba. Amikor beülök a gépbe, hosszú távon majdnem mindig át kell verekedni magam egy fronton. Ha reménytelen, nem indulok el, vagy visszafordulok. A kisgépes repülésben az egyik legveszélyesebb tényező az időjárás. Számos veszélyes esemény az időjárás miatt következik be. Amikor a repülésben egy esemény történik, az 99 százalékban több tényezőből adódik össze. Rossz időjárás, egy kis szabálytalankodás, kicsi rutin, plusz egy kis műszaki hiba, és máris kész lehet a baj.
Elég sok mindenen túl van már az életben, sok tapasztalatot szerzett. Összeállt ebből valami, egy életfilozófia, egy esszencia?
Az, hogy a boldogság egyik alapja az elégedettség. Érhetünk el bármit, kaphatunk a sorstól bármi jót, ha azzal nem vagyunk elégedettek, boldogtalanságra vagyunk ítélve. De az elégedettség nem jelenti azt, hogy ülhetünk a babérjainkon, és nem kell törekednünk többre és jobbra.
Nyitókép: Tambo feltöltése a Wikimédián
További cikkek a témában:
MAGBA ZÁRT IDŐUTAZÁS – INTERJÚ FRÁTER ERZSÉBET BOTANIKUSSAL
