Nagyokat esnek a játékosok, viszont felsegítik egymást – Élet a kerekesszékes kosarasoknál

Kedd este 8 óra van, most gyülekezik a csapat. Az edzés előtt meccsvideót néznek, taktikát egyeztetnek. Aztán átöltöznek, végül széket cserélnek. Merthogy ők – ahogy a nevük is mondja – a Gördülő Kosarasok; márpedig sportolni nem lehet akármilyen székben. Ezután viszont a PTE PEAC Rolling Basket csapatánál épp úgy mennek az edzések, mint a klasszikus kosárlabda tréningeken – csak ők éppenséggel két keréken „tolják”.

Az edzés után beszélgetni kezdtünk, ki hogy került ide. Elsőként Gáborral elegyedünk szóba, aki 22 évesen egyik nap beült az autójába, és a következő pillanatban az intenzív osztályon ébredt. „Az első emlékem az intenzívről, hogy A Gyűrűk ura megy a tévében. Az autó műszaki hiba miatt árokba borult, én pedig egy fa és az autó közé szorultam. Az egyik lábamat a helyszínen amputálni kellett, a másikat a kórházban. A rehabilitáció alatt végig az volt bennem, hogy fogok én még járni. Azon a nyáron már műlábakkal jártam bulizni, a barátaim mindenhova elvittek. Rendeztem egy »visszatérő-bulit«, akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, akivel már több mint 15 éve vagyunk együtt. Műlábakkal közlekedem, otthon pedig kerekesszékkel” – osztja meg történetét. 

A balesete után aztán Gábor látott egy filmet a kerekesszékes rögbisekről, ami annyira magával ragadta, hogy amint lehetősége adódott, rögtön jelentkezett a kosarasokhoz.

„Tetszik a játék, a versenyszék, ahogy gurul, a pörgés, a csapat is jó, a csapatszellem, tetszik minden.

Alig várom az edzéseket, jó egy csapathoz tartozni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy válogatott kerettag lettem” – teszi hozzá mosolyogva.

A csapattagok közül többen dolgoznak, autóznak, aktív életet élnek, és az edzéseken kívül is tartják egymással a kapcsolatot, közös programokat szerveznek, lelkes szurkolók azokon a meccseken is, ahol éppen nem játszanak.

Mindehhez kell egy edző, aki összefogja a csapatot. Ilyen vezető Mogyorósi András, aki önkéntesként vett részt a csapat életében mindaddig, amíg meghívták, hogy legyen a csapat edzője. Vele kezdünk beszélgetni a kezdetekről, és mindarról, hova jutottak mára. „Megvan az edzői végzettségem, de sose edzettem kerekesszékes sportolókat.

Először ódzkodtam, nem ismertem őket, egyfajta kultúrsokk volt számomra a szituáció.

Hívő ember vagyok, és mivel folyamatosan jöttek a jelek, hogy dolgom van ezekkel a sportolókkal, »beleálltam az ügybe«. Gyakorlatom nem volt, ezért igyekeztem előttük járni egy lépéssel, videókat néztem, hogy átlássam, mi a játék lényege. Most is folyamatosan tanulok. Belevágtunk, és nem vallottunk szégyent. Nagyon technikás ez a sport, a fizikai erő kevés hozzá, meg kell tanulni az alapokat is. Ahogy elkezdtem az edzőséget, egy hét múlva mentünk egy horvátországi kupára. Én magam sem ismertem még teljesen a szabályokat, a meccs elején oda kellett mennem a játékvezetőhöz, hogy a csapatnak is ez az első meccse és edzőként nekem is. Elmondhatatlanul pozitívan álltak hozzánk, nem próbálták kilökni a székből a játékosainkat, nem ütköztek feleslegesen.  

Egyébként nagyon kemény ez a játék, nagyokat esnek a játékosok, de mindig felsegítik egymást”.

Az edző mellett egy idő után megismertetnek a „csapat motorjával” is, aki nélkül állítólag nem lenne ilyen ez a közösség. Ő a csapat egyik alapítója, Janovics László, a Baranya Megyei Kosárlabda Szövetség elnöke, aki a riói paralimpiát nézve figyelt fel a dinamikus, látványos sportra. Ekkor kezdett el gondolkodni Várhalmi Zsolttal és Téczely Tamással egy kerekesszékes kosárlabda csapat megszervezésén. „40 éve kosarazom, ez több mint sport, ez egy csapatjáték. Olyan készségeket fejleszt a játékosokban, amit csak egy csapatjáték képes kihozni belőlük. Tolerancia, együttműködés, egymásra figyelés, felelősségvállalás, bizalom – ez mind kell ahhoz, hogy csapat legyen ebből a néhány emberből. Benedek Márkó, az egyik játékos egyszer megkérdezte, miért csinálom, mi a jó ebben nekem. Azt mondtam neki, azért, mert ennek értelme van. Életemben rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik nyalogatták a sebeiket, sajnáltatták magukat. Csapatunk tagjai azonban nemcsak maguknak bizonyítanak, hanem

példát mutatnak mindenkinek, hogy hátrányból is lehet előnyt kovácsolni

és boldogon harcolni azért, ami fontos” – mondja László.

A csapatban mindenki egytől egyig fontos, és mindenkinek megtalálják a hozzá passzoló feladatot. Így van ez azokkal is, akik a háttérben dolgozva megteremtik a feltételeket, ugyanis a közösséget egy önkéntes „háló” öleli körül. János például rendben tartja a kerekesszékeket, kereket pumpál, küllőt cserél, defektet javít, míg Petra a marketingben segít. Ő saját bevallása szerint nem mozgáskorlátozott, kerekesszékes emberek összességének látja a közösséget, hanem sportolóknak, így a sportmarketingben, kommunikációban segíti őket, közösen Ruprech Judit fotóssal, aki szintén önkéntesen dolgozik a csapatnál. 

A kerekesszékes kosárlabdacsapat a pécsi Nemzeti Kosárlabda Akadémián edz. Ez már a negyedik helyszín ahol megfordultak, és az első, ami akadálymentes. Itt nincs lépcső, nincs küszöb, tágas és akadálymentes az öltöző, a mosdó és a sportszékeket is van hol tárolni. Készen állnak fogadni bárkit, aki kedvet kap: a csapatba folyamatosan keresik az új játékosokat, a médiában kampányolnak, a közösségi oldalakon osztanak meg felhívást, nemcsak versenyzőket, hanem hobbi-sportolókat is várnak.

A kezdetek óta a csapat úgynevezett érzékenyítő foglalkozásokat is vállal, amelyek során iskolás csoportok ismerkedhetnek meg a sportággal; a gyermekek kerekesszékbe ülve, szlalom és dobóversenyekkel, játékos formában próbálhatják ki azt. A gyermekek látják, hogy a kerekesszékes kosárlabda bizony egy teljes értékű sport, hogy mennyire menő, és a sportolás során a játékosok önbizalma is erősödik.

Mert az ő történetük nem csak egy csapatról szól, hanem arról, hogyan győzhetjük le a korlátainkat és hogyan találjuk meg egymáshoz az utat.