A környezettudatos életmódomhoz elengedhetetlenül hozzátartoznak a használtan vásárolt dolgok, hiszen amit egyszer már legyártottak, azt nem kell még egyszer – magyarul úgy gyarapszom, hogy közben a bolygó erőforrásait sem pazarlom. Én legalábbis így gondolom, más meg azt hiszi, hogy aki turiból vagy bolhapiacról guberálja össze az életét, az biztos ágrólszakadt, nem futja a szerencsétlennek új söröspohárra vagy egy vadiúj téli kardigánra.
Persze, ez nem csupán a használt dolgokkal van így, tulajdonképpen mindenre rá lehet húzni a garasoskodás skatulyáját. Például:
- Te tényleg használtan vetted meg a babád kiságyát? Akinek erre nem futja, jobban jár, ha nem is vállal gyereket.
- Nem eszel húst, csak heti két-három alkalommal? Áh, az ételen nem szabad spórolni.
- Mosószódát használsz és házi mosogatógép-tablettát? Akkor biztos családiból élő ős-ökomami vagy.
- Tényleg a turiból van ez a felső? Szép, dehát kétezerért már kapsz újat is.
Meg egyébként is, mondjuk ki: más használt cuccával berendezni az életed igénytelen és ciki.
Mert hozzáért, mert a testén volt, mert evett belőle, mert ivott belőle, mert van rajta egy-két karc, mert nem tudom, miért. Csak úgy.
Higgyétek el, nem légbőlkapott példák ezek; mindhez volt szerencsém.
Sokszor úgy érzem, magyarázkodnom kell, ha használt holmikat viselek, mert az emberek fejében ez mintha a kényszerekhez kötődne. Kimondva vagy kimondatlanul ezerszer megfogalmazták már nekem: tudják ők, hogy azért veszek ilyet, mert én szegény csak ilyet tudok. Mintha minden státuszszimbólum lenne, ami körülöttem van, és én a használt holmik arzenáljával alul maradok, ezért sajnálni kell.
A tévhitek elkergetése végett azért hadd áruljam el, a spóroláson kívül ezer és ezer egy oka lehet annak, hogy valaki használt holmikat vásárol. Én például a bolygó érdekeit szem előtt tartva döntöttem a second hand holmik mellett – döntöttem, mert így akartam. Vehetnék újat is, de nem akarok. És nincs ebben semmiféle álszentség:
egyszerűen valóban fontos a környezetvédelem, akkor is, ha némi kényelemről lemondok ezért.
Belőlem ugyanakkor sosem váltott ki undort, ha használt termékek közül válogatok. Egy bolhapiacon talált szép kávéscsésze láttán nem az az első gondolatom, hogy valami idegen húsz éven keresztül nyalogathatta a csésze aranyozását a nyelvével, vagy hogy hatezer forint helyett csak ötszáz az egész készlet – inkább örülök a megtalált gyönyörű holminak, és annak, hogy egyetlen fát sem kellett érte pluszban kivágni, egyetlen literrel több gázolajat sem kell érte felhasználni, egyetlen grammal több szén-dioxiddal több sem keletkezett az én kis csészém miatt. És mégis van nekem.
Mellesleg, egyre inkább azt tapasztalom, hogy az új, közép-árkategóriás termékek között egyre nehezebb valóban minőségi és szép dolgokhoz hozzájutni, hiszen hiába új valami, ha gagyi. Jól ismert a közhely, miszerint „a régi bútorokban legalább volt anyag”, ma ezt valahogy úgy tudnám lefordítani, hogy a műanyagok, rostlemezek és médincsájná világa előtt nívósabb volt egy-egy hétköznapi tárgy, ezért valahol
a lelkem mélyén praktikusabbnak tartom a használt, de strapabíró holmikat, mint az elavulásra tervezett újakat.
És persze ott sutyorog a fülemben a kisördög, hogy lássam azért be, ami használt, az igenis olcsóbb. Ez is közrejátszik. Viszont a pénzkérdés jelen esetben nem más, mint gumicsont: jól rá lehet harapni és százszor megrágni a kérdést, hogy ha valaki feleslegesnek tart tízezret kiadni valamiért, amit ötszáz forintért is megvehet, az színtiszta spúrság-e vagy szimpla józan ész.
Nyitókép: Darya Tryfanava / Unsplash
Ajánljuk még:
