Hogyan (nem) lettem önellátó vidéken?

Az ókori rómaiak ismerték a szennyvízcsatornát és a padlófűtést, a középkorban elterjedt a háromnyomásos földművelés, az Ingalls család pedig tökéletesen boldogult a lovasszekerével és a családapa által felépített faházzal, úgyhogy azt gondolhatnánk, ha az emberiség nem halt ki az elmúlt tízezer évben, akkor nekünk is menni fog az önellátás, mint a karikacsapás.

A szőlőlugassal és kacsákkal teli pár ezer négyzetméteres falusi birtok elképzelésének félig könnyes szemmel búcsút mondva végül egy megyeszékhely melletti kistelepülésre költöztem, tele az önellátás felé vezető tervekkel – egy alig nyolcszáz négyzetméteres telken. Ezen elképzelések között szerepelt egy

bioveteményes, esővízgyűjtő hordók, barter a helyi kistermelőkkel és szomszédokkal,

a természetben összegyűjtött lakásdekoráció, öko-tisztítószerek és minimalista ruhatár, hogy azt se kelljen venni, ha nem muszáj. Jöhet hozzá az elektromos naprendszer a tetőn és geotermikus hőszivattyú, persze ezek nem most, hanem majd egyszer, ha milliomos leszek. Esetleg addig jöhet egy fatüzeléses kandalló, az is valami!

A felsoroltak egyharmadát sikerült már megvalósítanom, egyharmada kivitelezés alatt áll, egyharmada viszont valószínűleg soha nem fog megvalósulni – és ez nem csak a körülményeken múlik. Mert időközben feltettem magamnak a kérdést:

vajon tényleg el tudnék szakadni a modern civilizáció vívmányaitól?

Nem egyszer végiggondoltam a dolgot, szembenéztem olyan kérdéssel, mint hogy mennyire veszem komolyan a környezetvédelmet, és valójában mennyire akarom eköré berendezni az életem? És ha akarom – mert akarom! – meddig megyek el?

Nem áltatok senkit, magamat sem: nem leszek önellátó, akkor sem, ha vidéken élek. Felismertem, e téren is vannak határaim. Igazából nem szívesen próbálnám ki élesben, mi történik, ha a termésem felét elveri a jégeső, és nincs pénzem ételt venni a boltban, mert felszámoltam a városi életem, és csak ezzel dolgoztam egész évben. Sőt, vis major helyzetek nélkül sem lenne nekem való ez az életforma, mert egyszerűen nem elképzelhető számomra, hogy egy kétnapos kirándulásra se mehessek el, amíg nincs, aki megetesse a jószágokat. Persze lehetnék vegán önellátó, de ha nem is vagyok igazi gazda, egy dolgot tudok: mindig lenne itt feladat, amiben éppen akkor helyt kell állni. És minden tiszteletem azoké, akik ezt meglépik, akik így élnek (például Éva, akivel interjút is készítettünk), de rá kellett ébrednem, számomra nem járható ez az út. Nekem egyelőre szükségem van arra a fránya mosógépre, buszbérletre a városba, a gyárakban szőtt ruhákra és pénzre, amiből fedezem az elkerülhetetlen kiadásokat – mert sok minden van, amiről nem mondok le.

Ugyanakkor egyetértek azzal a véleménnyel, miszerint az emberiség elkényelmesedett, változtatnunk kell. Igyekszem a magam életében tudatosnak lenni, és kitalálni, mi az, amiről lemondok, amiben igenis kilépek a kényelmes, modern keretek közül. Az önellátással kapcsolatos megléphető tervek, a tanulás folyamata éppen ezért is több, mint hobbi vagy szórakozás számomra: a környezetvédelem legalapvetőbb elemének tartom,

hogy megpróbáljunk visszatérni a gyökerekhez, és előállítani magunknak azt, amit tudunk,

ha csak húsz négyzetméreten is. De ne hazudjuk, hogy a teljes önellátás az egyetlen igaz út, miközben a nem önellátó módon kifejlesztett laptopon pötyögünk. 

Mert könnyű úgy önellátásról papolni, hogy közben kihasználjuk a többiek által fenntartott modern világ vívmányait, de higgyétek el, még könnyebb csak félig önellátónak lenni, és közben elfogadni, hogy semmi baj nincs azzal, ha függünk egymástól.

A nyitókép illusztráció
Forrás: Timo Müller/Unsplash