A környezettudatos hajmosáshoz kamaszlány koromban volt már egyszer szerencsém(?), pedig akkoriban még hírét sem hallottam a karbonlábnyom csökkentését megcélzó kezdeményezések jó részének. Egy Sissi-ről szóló életrajzi könyvben olvastam, hogy a fiatal császárnő bokáig érő haját kéthetente tojássárgájával mosták meg, a természetes megoldásokhoz vonzódva úgy gondoltam, kipróbálom ezt a trükköt, miért ne?
Nos, másnap úgy ébredtem fel, mint akinek a fejére öntöttek egy csöbör disznózsírt, és ez nyomos ok volt arra, hogy hanyagoljam néhány évig a házi módszerekkel való kísérletezgetést.
A természetes megoldások akkor kerültek megint a látókörömbe, amikor a hulladékmentes otthonom kialakításakor eljutottam arra a pontra, hogy megszabaduljak a fürdőszobai műanyag flakonoktól. A tusfürdőt könnyű volt lecserélni minimális papírcsomagolással bíró kézműves szappanra, de újféle sampont találni kicsit macerásabbnak tűnt.
Ekkoriban olvastam az ún. no-poo mozgalomról, amelynek lényege, hogy követői szándékosan nem mosnak hajat kemikáliákkal. A dolognak több fokozata van,
sokan teljesen lemondanak a hajmosásról, hagyják, hogy kialakuljon a fejbőrük rég elveszett öntisztuló rendszere.
Azt hiszem, ez elsősre elég bizarrnak és hihetetlennek tűnik, de néhány no-poo blogger csodaszép haját látva még én is elcsodálkoztam rajta, hogy a módszer a valóságban is működhet. A szerkesztőségben is kipróbálta ezt a módszert más, cikket is írt róla!
A no-poo tesztelését én végül elnapoltam egy későbbi időpontra és elkezdtem olyan alternatívákat keresni, aminek köszönhetően a hajmosással nem termelek rendszeresen szemetet. Számos lehetőséggel találkoztam a neten, az egyik legnépszerűbb módszernek a szódabikarbónás hajmosást követő almaecetes öblítést találtam. Ez két okból vetettem el: egyrészt nagyon macerásnak tűnt, másrészt sokan panaszkodtak rá, hogy a szódabikarbónától sprőd lett a hajuk. Gondoltam, ezt tesztelgesse olyan, akinek gyorsabban nő ki a haja, ha tarkóig kell vágatnia az eltöredezett tincseket. Kerestem tovább, így találtam rá két magyar termékre – ha már környezettudatosság, az is fontos számomra, hogy minél közelebbről származzanak a holmijaim –; az egyik egy samponszappan a másik egy szilárd sampon volt.
Ezeket viszonylag könnyű összekeverni, vagy azt hinni, hogy egy és ugyanaz, hiszen mindkét esetben egy szappanra hasonlító tömböt kapunk, az alkalmazásuk viszont eltér egymástól.
A samponszappan általában a sima szappanokhoz hasonlóan lúgos kémhatású, ezért mosás után szükséges egy átöblítés – citromos vagy almaecetes vízzel –, különben zsíros réteget képezhet a tincseken maga a tisztító. A szilárd sampon ezzel ellentétben tulajdonképpen egy sima sampon, szilárd formában a folyékony helyett, a használata így megegyezik a klasszikus hajmosóval, csak ez éppenséggel nem jár műanyag flakonnal.
Az én esetemben megint a lustaság győzött, és a magyar, újrahasznosított papírcsomagolásban megvásárolható szilárd sampon mellett tettem le a voksom, amit azóta sem bánok.
Imádom, és imádja a hajam is.
Az árát látva talán úgy tűnik, mintha drágább lenne, mint megvásárolni egy műanyagba csomagolt márkás tusfürdőt, de egy darabka szilárd sampon olyan sokáig használható, hogy tapasztalataim alapján egy fillérrel sem jön ki többre a használata.
És ha mégis? Azt sem bánnám, nekem megérné azt a havi plusz száz forintot, hogy kevesebb hulladékot termeljek.
Drága és körülményes a hazai? NEM! – Tévhitek és cáfolatok a lokálfogyasztásról
Úgy döntöttem, hogy Deák után szabadon passzív ellenállásba kezdek a környezetet és a hétköznapi kisembert felélő vásárlási szokások ellen – elkezdtem csupa hazai terméket venni. Egy picit macerás, igen, de közel sem olyan drága vagy fárasztó a magyar ipart támogatni, mint gondoltam.
Neked mit jelent a használt ruha? Más levetett göncét vagy környezettudatosságot?
Zöld ruhatár, kapszulagradrób? A szelektálást megelőzi a „hol vásárolok” kérdése
