„Nem vagyunk szado-mazo társaság” – interjú Bódis Éva visnyeszéplaki füvesasszonnyal

Szocio

„Nem vagyunk szado-mazo társaság” – interjú Bódis Éva visnyeszéplaki füvesasszonnyal

A mindenség lényege az egyszerűségben van, a mai ember legnagyobb problémája ugyanakkor, hogy túlbonyolítja az életét, hiányzik belőle a könnyedség, aminek valódi megéléséhez viszont éppen a mindenséget kellene érteni. A finoman szólva sem könnyű feladatról Bódis Éva füvesasszonnyal beszélgettünk.

Visnyeszéplak egyik portájának tornácán a hirtelen hidegre fordult estében jól esnek a sparhelt tüzén főtt gyógyteák, no meg a tiszta vagy éppen gyógyfüves pálinkák. Napok óta a környék erdőit és mezőit járjuk, gyógynövényeket gyűjtünk, hogy aztán különböző formában feldolgozzuk őket. Innen nézve a világ hihetetlenül egyszerű, de ahogy elérjük az első aszfaltutat, hirtelen minden mégis sokkal bonyolultabbnak tűnik…

***

Mi jut eszedbe arról: gyógynövény?

Nem tudok gyógynövényekről beszélni anélkül, hogy ne beszélnék a mezítláb járásról, a táplálkozásról, vagy éppen az Istenkapcsolatról. Nem tudok kizárólag mondjuk a cickafarkról vagy az orbáncfűről beszélni, mert ezek önmagukban – bocsánat minden cickafarktól és orbáncfűtől – teljes mértékben jelentéktelenek, hogy ha az ember nem látja az egészet.

Ha az élet bármelyik területén a lényegi dolgokat kutatjuk, szeretnénk megérteni a valódi teljességet, érdemes minél régebbre visszamenni az emberiség történetében és kultúrájában. A mai világ elképesztő mértékben elrugaszkodott a természettől, az észszerűségtől. Ha valaki viszont veszi a fáradtságot, hogy leüljön, és kicsit végiggondolja, hogy mi is tartotta meg a régi korok emberét, azért elég hamar eljut oda, hogy itt bizony evidenciák vannak, amit hívhatunk akár józan paraszti észnek is.

Az viszont kortól és tértől független.

Abszolút, hiszen ránk is pont ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint öregapáinkra. Az, hogy kicsit most „ózonlyukabb” a helyzet, az tény, de ettől még az alapok ugyanazok. Az elmúlt 50 évben úgy gyorsult föl, alakult át a nyugati civilizáció életvitele, amihez egyszerűen nem tud alkalmazkodni a szervezetünk. Testünk egy zseniálisan összerakott rendszer, minden körülmények között a gyógyulásra törekszik, és ha hagyjuk, akkor ezt meg is csinálja.

 Fotó: Koncsek Barna

Hogyan tudjuk békén hagyni?

Nem szeretem ezt a szót, de próbáljunk stresszmentesen élni. Az a mennyiségű információ, amit a nyugati társadalom embere folyamatosan akaratlanul kap, egyszerűen szétégeti az idegrendszert, miközben a beérkező ingereket szerencsétlen szervezet folyamatosan próbálja feldolgozni, értelmezni, helyére tenni. Szintén nagyon fontos, hogy próbáljunk olyan táplálékot fogyasztani, amely valóban segíti szervezetünket, nem pedig újabb kihívást jelent számára.

Lehet a jelen kor emberének olyan alternatívát és megoldást kínálni, amit ő egyrészt el tud fogadni, másrészt nem a társadalommal való teljes szembefordulást jelenti?

A mai urbanizált társadalom számára valószínűleg nem tudok erre a kérdésre megfelelő és szimpatikus választ adni. Egy kedves öreg barátnőm mondta, hogy a mai ember is arra vágyik, mint a szűzlány: akarja, de csak mértékkel, és legyen jó a dolog, de ne legyen belőle gyerek. Valahogyan így lavíroz a mai ember, szeretné, hogy az élete egyszerre legyen kényelmes és természetközeli, de azért közel legyen a pláza és a műkörmös is, no meg a sürgősségi kórházellátás is maximum 5 percre. Meg kellene érteni, hogy így nem lehet! Drasztikusan ki kell mondani, hogy mit szeretnénk. Jelen álláspont szerint – akármilyen abszurd is – lehet, hogy éppen az jelenti majd civilizációnk végét, hogy a városokba ekkora tömeg gyűlt össze. A történelmi nagy kultúráknak is az jelentette a végét, amikor túltolták a történetet. Értsük meg, hogyha nem fordulunk vissza, akkor nekünk is hamar itt a vég.

Óriási különbség van kultúra és civilizáció között. Ha a kultúra túl civilizálttá válik, az saját maga végét jelenti?

Egy bizonyos számú városi embertömeget el lehet látni a vidékről, de azt a mennyiségű embert, aki most városokban él, már nem. Én csak biztatni tudom azokat az embereket, akikben akár egy pici hajlandóság van arra, hogy mozduljanak. Itt szokták feltenni a kérdést, hogy „hová menjünk vidékre?” Sajnos kis túlzással az egész magyar vidék halott, a legtöbb helyen még ma is fillérekért lehet területekhez jutni, szóval: bárhova. Persze nem tizenakárhány hektárokra kell gondolni, hiszen egy háztáji kert is bőven ellát egy egész családot.

Én azt gondolom, a vidéket jól ki tudja egészíteni egy város, de az alá-fölé rendeltség viszonyát végre el kéne felejteni. Szerinted megoldás lenne, ha mindenki vidéken élne?

Ha egy városi embernek azt mondjuk, hogy „igen-igen, van létjogosultsága annak, ahogy élsz”, akkor 90 százalékuk nagy eséllyel nem is nagyon gondolkodna tovább a vidék felé mozduláson. Legalább két-három generáció nőtt fel úgy, hogy elképzelése sincs, milyen lehet vidéken élni. Nagyon hasznos lenne, ha valahogy meg lehetne mutatni számukra, egyáltalán mit jelent nem városi életet élni. Mielőtt ide érkeztünk Széplakra, tíz évig tanyán éltem, itt mégis rácsodálkoztam arra, hogy „basszus, tényleg, ilyen egyszerűen is lehet élni?!” A mai társadalomnak generációk óta sem tanult, sem tapasztalt ismerete nincsen az élet ezen dimenziójáról, sőt kifejezetten félelemmel tölti el őket ez a világ, amit az ide érkező turisták számtalanszor el is mondanak.

 
Fotó: Bódis Éva, Facebook

Mit szoktak mondani?

Leggyakrabban azt szokták említeni, hogy innen legalább fél órára van a legközelebbi kórház, és hát ha valami történik, az bizony nagyon nagy idő! Utóbbi pontban egyet szoktunk érteni, de tényleg azért feszülünk keresztre, azért nem próbálunk ki valamit, mert lehet, hogy egyszer csak majd…

Mi lehet az a dolog, aminek hatására mégis vonzóvá válik a vidék?

Talán éppen kell egy vírus, ami megkérdőjelezi a város biztonságát. A Széplakra érkező turisták akár napokat is eltöltenek itt, és sokukon látszik,  iszonyú vágyat éreznek arra, hogy hasonló módon éljenek. Látszik rajtuk, hogy nagyon komolyan megérintette őket a hely, de valamiért mégsem tudnak ide költözni.

Szerinted ők nem merik, vagy nem tudják megugrani ezt?

Szerintem a nem lépőknek csak töredéke az, aki tényleg nem tud lépni. A félelem létezik, velünk van, és szembe is lehet nézni vele; könyvtárak vannak tele azzal, hogyan csináljuk. Mert a félelem addig félelem, amíg mögöttem van, ha megfordulok, ránézek, akkor egészen kicsikére tud zsugorodni. Szóval csak biztatni tudok mindenkit, hogy ha teheti, keressen egy helyet, ahol kipróbálhatja a félelmeit!

 

Függ Széplak a várostól?

Egyáltalán nem. Ezt pont a vírus első időszaka alatt tapasztaltuk meg, amikor hihetetlen béke és nyugalom telepedett a közösségünkre. Ráébredtünk, Istennek hála a közösségünk olyan állapotban van, hogy semmi sem rendül meg, ha odakint bármi történik. Gyakran mondom, hogy nem vagyunk szado-mazo társaság, nem fogunk pénz és városban kapható dolgok nélkül élni, ha ezt egyenlőre megtehetjük. De olyan mennyiségű tudás kulminálódott itt az elmúlt 30 év alatt, ami bármelyik pillanatban életre kelthető, működtethető és életben tart minket.

Változott az életed a vírus miatt?

Olyan szabadságot éltem meg ezekben a hónapokban, amit soha az eddig itt töltött 15 évem során. Megszűnt a kényszer, hogy fesztiválokon, vásárokon, termelői piacokon vagy akárhol meg kell jelennem és pénzt kell csinálnom ahelyett, hogy azt tegyem, amit igazából szeretnék, amiért ide jöttem, és ami a szívem csücske.

Ezt a vírus nélkül miért nem csinálhatod?

Hát ez az… Ez az emberi gyengeségünk. Hogy azt gondolom, hogy azért pénzt kell csinálnom, azért ilyen-olyan okok miatt minimum kéthetente azért be kell mennem a városba. Az itt élők mindennapjai nem valami ökofalusi program szerint zajlanak. Sokfélék vagyunk, és mindannyian a városból jöttünk. Ez nagyon sokszor megjelenik a megoldásainkban…

 

Az itt született gyermekek megoldásaiban is?

Ó hát ez egy egészen más történet! Az itt született gyermekek az alapvető értékrendjüknek köszönhetően egészen másként vannak jelen a világban, bárhová is kerülnek. Jól mutatta ezt az a helyzet, amikor az egyik szülői értekezleten feltették a kérdést, hogy magántanuló fiam miben fejlődött az adott évben. Nem titok, hogy a központilag meghatározott tantervben abban az évben sem sokat haladtunk… Felnéztem a velem szemben félkörben ülő tanárokra, és elmeséltem egy történetet; a pünkösdi ünnepet, ami a széplaki közösség talán legnagyobb ünnepe, abban az évben először nem a felnőttek szervezték, hanem a gyermekekre bízták és az egyik fő szervező az én fiam lett. Mikor eljött a nap, hajnali öt órakor fölkeltek, lementek a forráshoz, megtisztálkodtak, hogy méltón álljanak az ünnep elé. Aztán fölmentek Széplak legmagasabb pontjára, ahol már előző nap körben sorba elkészítették kicsi máglyáikat, s középre egy nagyot. Mikor megérkeztek, mindenki kovakővel meggyújtotta a saját máglyáját – akinek nem sikerült annak a többiek segítettek – majd közösen, mindenki kicsi máglyájáról vitt tűzzel meggyújtották a nagy máglyát. Akkor megfogták egymás kezét és közösen elénekelték a Himnuszt, majd elimádkozták a Miatyánkot. Negyedikes-ötödikes gyermekekről beszélünk. Elmondtam ezt a történetet, aztán könnyeimen át néztem a tanárokra, gondoltam ők is meghatódtak… Nos, az arcukon értetlenséget és undort láttam. Akkor nagyon elkeseredtem. Ott igazából senki nem értette, amit mondtam. Ezeknek a gyerekeknek tömve van az élete ilyen történetekkel és ilyen értékekkel.

Ez a jellemző visszajelzés?

Ide nagyon sok turista és látogató érkezik és persze van olyan is, aki azt mondja, hogy miért kell ezeknek középkori körülmények között élni, de az ő számuk jóval kevesebb ahhoz a tömeghez képest, akit megérint az itteni világ. Az ideérkezőkben alapvetően mélységes, Teremtő által kódolt tisztaságot látok. Mi mást is tehetnénk, mint megnyitjuk és megmutatjuk számukra, amit itt láthatnak?

Aki ide jön, abban feltételezhetően van már egyfajta nyitottság, de mi van a társadalom többségével?

Az elmúlt két évben vezettünk gyermektáborokat. Olyan gyerekek jöttek ide, akik egészen más világból érkeztek, akiket a virtuális világ már nagyon megérintett, az itt tapasztalt dolgok mégis rendkívül nagy hatással voltak rájuk. Minden alkalommal elmondtam nekik, hogy néhány év múlva el fognak érkezni az életük egy olyan pontjára, ahol választási lehetőségük lesz. Most kaptak néhány képet erről a világról, és azokat ott fel tudják majd használni.

Nem bizton állítva, de azt gondolom, hogy talán a mostani gyermekek azok, akik ezek felé az értékek felé vissza fognak kanyarodni. Ennek érdekében nem tudok többet tenni, mint hogy megmutatom és hozzáférhetővé teszem saját értékeinket. Tegye mindenki a dolgát a legjobb tudása szerint. Aztán, hogy kihez mi és hogyan ér, azt bízzuk a Fentiekre…

Ezek szerint bízol abban, hogy megtalálja a helyét a következő generáció a világban. Szerinted mi kell ehhez?

Nagyon nagy problémák születnek abból, ha valaki nem teheti a dolgát, akár külső kényszerítők, akár a mentális vagy pszichés nyomás miatt, ami talán jellemzőbb is a mai világra. Például a gondolat, hogy parasztnak lenni ciki, sokakban él ma is. Ezzel párhuzamosan van egy hatalmas megengedés, hogy mindent lehet, bármik lehetünk, és annak ellenkezői is. Ez a kettősség összezavarja az embereket, így nehéz megtalálni, mit is akarunk valójában. Ahhoz, hogy felfedezzük a belső hangokat, intuíciókat magunkban, tudni kell lecsendesedni, ami nem megy addig, amíg folyamatosan fülhallgató van a fülekben, szól a zene vagy otthon a tévé. Ahhoz, hogy az ember meghalljon bármit abból, amiről most beszélünk, ahhoz tényleg egy csendességbe kell megérkezni. Mikor azt mondja egy ide érkező turista, hogy szinte fáj ez a csend, akkor éppen erről beszél. Ezért is csak azt tudom mondani, merni kell csendben lenni, önmagunkkal találkozni.

Nyitókép: Koncsek Barna

Ajánljuk még:

VIDÉKEN MEGMŰVELTÉK A KERTEM A SZOMSZÉDOK, A PANELBAN A BAZSALIKOMOT SE LOCSOLJA MEG SENKI
„ISTEN SENKIT NEM HÍV ARRA, HOGY EGYEDÜL ÉLJEN” – INTERJÚ HEIM KATA SZERZETESNŐVÉRREL

Te meg tudod különböztetni a juhot a birkától?
A juh az tényleg nem birka? Úgy vélem, hogy ha megértenénk ennek a kérdésnek a lényegét, az megváltoztatná az életünket, sőt a világot. Először is, mert e mondatom után jó eséllyel máris többen mosolyognak, mint előtte. Ez már jó, de nem elég.