Banyaláza van (már megint) sóhajtanak a családtagok olykor a klimax kellős közepén vergődő nőrokon állapota okán. Mert a nő beszól, kiszól, megsértődik, mindenen elérzékenyül, tüskés kívül-belül, gyakran elsírja magát. Láthatóan nem érzi jól magát a bőrében. Pontosan olyan lelki tüneteket produkál, amilyeneket egykor serdülőkorában.
Ám amíg egy kamaszlánynál megértően legyintenek a felnőttek, egy klimaxos nő reakciót rendszerint értetlenség és elutasítás fogadja. A környezet nem feltétlenül képes azonosulni a tüneteket elszenvedővel, sőt a „tanúk” olykor némi gúnnyal tartják távol maguktól az empátiát.
A párhuzam a serdülőkor valamint a menopauzát átélő ember lelki élményei között nagyon is találó. Ám amíg a serdülőkor egy felfelé kapaszkodó, a jövő felé tartó fejlődés egy néhol küzdelmes állomása, a menopauza olyan státusz, ami megköveteli az elengedést és egy korszak lezárását – amire adott helyzetben nem minden nő képes.
Erről pedig nagyon is keveset beszélünk. Érintőlegesek az ezzel a helyzettel kapcsolatos írások, és néhány bárgyú helyzetjelentésnél meg is torpan az állapot taglalása: akár depressziót is okozhat, lehetnek nagy érzelmi kitörések benne, egy klimaxos nő lehetséges, hogy gyakrabban sírja el magát, mint az átlag.
Pedig a klimax során a nő éppen az egyik legfőbb értékétől búcsúzik: a nőiességétől. A fiatalságától, sok esetben a vonzerejétől. És ez akár igaz egy-egy nőre, akár nem, már ennek a tudata is piszok nehéz tud ám lenni. És nem csak a valaha szép (vagy szépnek kikiáltott, gondolt, ítélt) nők esetén, hanem minden nő számára, akinek megadatott a nőiesség megélésének csodája.
Mert nehéz hirtelen elköszönni a bársonyos bőrtől, a fényes hajkoronától, a foltmentes kézfejtől. Nehéz elköszönni a menstruációtól is, még akkor is, ha esetleg éveken át a pokolba kívántuk, mert valahogy mindig rosszkor jött, útban volt a nyaraláskor vagy nehezített pályán futott olykor miatta a szex. A klimax azonban elfeledteti a megélt görcsöket és korlátokat, helyettük arra mutat rá, amit éppen elveszítünk: az anyaság lehetőségének képességét. Igen, nehéz elveszíteni ezt a varázslatot. De erről nem szívesen beszélünk másnak. És nem szívesen gondolunk rá, meg sem fogalmazzuk magunkban két hőhullám között, csak rákaffogunk a párunkra, vagy nyomjuk a dudát ész nélkül, ha nagy a forgalom. Mert igen, a klimax olykor arroganciát is hoz, széles skálán mozgó nagy érzelmeket.
Nagy érzékenységet és mérhetetlen dühöt is olykor. Igazi „banyalázat”.
Aki most fiatal, aligha tud azonosulni ezekkel a gondolatokkal – túl messze van még ez a korszak (pedig dehogy van messze, visszatekintve alig egy pillanat a fiatalság), így nem csoda, hogy egy fiatal családtag, vagy akár a férjünk, aki férfiként máshogy éli meg a fiatalság múlását – nem érti lelkünk kínjait.
De keveset beszélünk arról is, hogy a nőiességtől való búcsúzás időszaka nagyrészt egybeesik azzal az időszakkal, amikor a gyerekek kirepülnek, és hirtelen üres marad a fészek. Erős ember legyen a talpán, aki ezt a két természetes, de nagy lelki próbatételt nagyobb érzelmi kitörések nélkül képes átvészelni.
Én nem ismerek olyan nőt, aki mosolyogva sétált át a klimaxon, mert a gyakran ajánlott gyógynövényes teák csak a tünetek enyhítését célozzák meg,
a valódi veszteségek elviselése hőhullámokon, fejfájáson és kiszáradásra hajlamos hüvelyen túl van.
Legbelül, ott, ahol már nem segít a jamgyökér, sem a zeller, sem a citromfűtea, de még csak az orvosi zsálya sem.
A megérlelt belátás segíthet csak, amely nyomán előbb-utóbb megszületik a felismerés, hogy ez az élet rendje. És csak reménykedhetünk benne, hogy a hőhullámokon túl, azokon felülemelkedve egyszer csak megtanulunk a saját nőiességünk helyett a lányaink, unokáink bontakozó nőiességének örülni. Mert a velük való kapcsolódás élménye, a megélt szeretet valódi gyógyír lehet erre a bajra is. Igazi, szorongást és fájdalmakat enyhítő vigasz. Valódi, a jövőbe mutató tükör.
Nyitókép: silviarita/Pixabay
Ajánljuk még: