A leves, amit egy életen át emleget a család minden tagja

Család

A leves, amit egy életen át emleget a család minden tagja

Húslevest enni öröm, húslevest készíteni pedig művészet: olyan művészet, amiben mindannyian jók vagyunk, vagy éppen jók lehetünk. A család pedig mindig értékeli ezt a tehetséget.

Azt mondták nekem a gyerekeim régen, hogy naponta tudnának húslevest enni. Nyáron is, de főleg télen, amikor a nagy hidegből hazaérve húsleves gőze fogadja őket, az állítólag maga a mennyország. Éppen ezért az én konyhám alapfogása a húsleves és nincs olyan alkalom, amire ne tudnám elképzelni. Baráti összejövetel, családi esemény, keresztelő, esküvő vagy csak egy sima hétköznap, nálunk, nálam mindenkor jöhet a húsleves. Biztosan vannak olyanok is, akik nem szeretik, de sokkal többen vannak azok, akik igen, nem véletlenül: nagy gonddal, szívvel elkészítve laktató eledel, de még akkor is találunk benne jót, ha csak úgy odacsapjuk, legyen valami meleg ebédre.

Az „anyám főztje” kifejezés gyakran cseng egybe a húslevessel, szerintem azért, mert azon étkek közé tartozik, amelyek élményszintem maradnak meg a gyerekkorból. Főleg, ha a családban gyógyszerként is használták a forró levest, ha valakinek egész gyerekkorában a gyógyszerek mellett húslevessel kúrálták a nátháját, köhögését. Azzal kínálták az étvágytalan gyerekeket is, egyen már egy falatot, legalább a gyönge, édes kis répát egy kanálnyi lével, vagy egy falatnyi, egy csipet húst a csontról... Rendszerint ez győzött nálunk, mert a selymesre, aranyszínre főzött lé volt az az étel, ami a legkevesebb ellenállásba ütközött, főleg, ha bögrébe kínálták az étvágytalannak.

Én mindig is úgy tekintettem a húslevesre, mint egy gasztroadományra, amivel

fel lehet kelteni a legkényesebb gyerek étvágyát is, és amit az idős, már távozásra készülő emberekbe is bele lehet diktálni.

Mert azt, ha mást már semmit se, de a húslevest még megeszik az aggastyánok is. Ahogy én láttam sokszor: jó étvággyal. Ti is úgy emlékeztek, hogy a húsleves után szinte új erőre kaptunk? Talán nem véletlen az erőleves kifejezés sem, ha etimológiailag nem is biztos, hogy ide vezethető vissza a megnevezés.

Jó magyar szokás szerint húslevest viszünk a kórházi betegeknek is, akkor is, ha azt is tiltják éppen a betegtől. Azért befőttesüvegben csak bevisszük. Utána kínlódunk a befőttesüveg kupakjával, mert olyan forrón mertük a levest az üvegbe, hogy magára húzta a fedelet, sehogy se akar kinyílni. Aztán mégis, és kanalazza a beteg titokban vagy nyíltan a házi húslevest, ügyelve, hogy ne csepegjen a kanálról a leve, meg halássza ki az utolsó szál cérnametéltet is, kárba ne vesszen.

Hogy mit jelent a gonddal elkészített húsleves? Azt mindenképp, hogy nem sajnáljuk belőle a húst, de még inkább a jó húsos csontot, amit hideg vízben teszünk fel főni, mielőtt alaposan szemügyre vettük, nincs-e rátapadva csontszilánk, az ugyanis nemcsak kellemetlen tud lenni, de okozhat galibát is. 

Kerülhet a levesbe marha-, sertés- vagy baromfihús, bármelyik jó, sőt akár keverhetjük is a dolgokat, semmi baja nem lesz a levesnek, ha marha és sertés húsoscsontot együtt rakunk fel főni, legfeljebb a marhacsontot kicsit előbb rakjuk a fazékba. Sót csak akkor teszünk a lébe, ha már forrt egyet a húslé, ha már egy adag habot leszedtünk róla. Akkor kerül bele a zöldség meg a só, meg a fűszerek, de addig nem is érdemes, mert zavarja a zöldség, a fűszer a hab eltávolítását.

Én régóta úgy vélem, hogy a húsleves azért is jó, mert elkészítésének módja szinte végtelen. Magunkkal hozott szokások alakíthatják, milyen zöldségeket teszünk a bele, meg persze az is befolyásolhatja, mi van otthon. Néha meg azért főzünk húslevest (csontlevest), és igencsak jót, mert ránk fonnyadt egy kis ez meg az, karalábé, zeller vagy elkezdett feketedni a két napja vásárolt sárgarépa, és szeretnénk megmenteni a drága zöldséget. Olyankor kifejezetten jót tesszük a konyhával meg a pénztárcánkkal, ha eszünkbe jut a húsleves. Máskor éppen fordítva alakul a dolog, valamely fogáshoz csak a színhúst használtuk, és ott maradt a csont, amin nem sajnáltunk egy kis húst is rajta hagyni, és csak akkor nézünk rá a kamrában a zöldségekre, mivel tudnánk megbolondítani aktuálisan a levest. Ami alap, az a répa, petrezselyemgyökér és a zeller, ám kerülhet bele hagyma, fokhagyma, karalábé, brokkoli is akár. Meg mindenféle zöldség, amit szeretnénk megmenteni, vagy csak fogja a helyet a polcon és jó lenne már frissíteni a készletet.

Azt azonban, hogy mitől lesz igazán ízletes és aranyló például a tyúkhúsleves, Borbás Marcsi már megmutatta, egy ideje én is így főzőm a tyúkot – ajánlom mindenkinek a receptet. És jó szívvel ajánlom mindenkinek azt is, hogy ne sajnálja az időt, a figyelmet a jó húsleves megfőzésére, mert ha ügyesek vagyunk, akkor még felnőttként is emlegetik majd a gyerekek azt a levest, amit otthon raktunk eléjük.

Ajánljuk még:

A kéz íze: ezért más mindig, ha nagymama készíti a desszertet

A nagymamám császármorzsája. Az az utánozhatatlan, érzésre összerakott ízorgia, amivel általában szombatonként ajándékozott meg minket. Szigorúan két serpenyővel, mert egy sosem volt elég. (A kettő is alig.) Számtalanszor feltettem már magamnak a kérdést: mi lehet az ok, ami miatt még a Michelin-csillagos ételkülönlegességek sem vetekszenek a szeretteink főztjével? Képes leszek-e valaha arra, hogy pontosan ugyanolyan császármorzsát készítsek, mint amilyet szeretett nagymamám? Keresem, kutatom az okot, a választ. Hátha egyszer megtalálom.