Kukás és hercegnő – nem szégyen az, ha nem tudod, mi leszel

Aktív

Kukás és hercegnő – nem szégyen az, ha nem tudod, mi leszel

„Mi leszek, ha nagy leszek?” Valószínűleg mindenki feltette magában ezt a kérdést gyermekkorában. De vajon megmaradhatunk-e az álmaink által kijelölt úton, vagy a realitás könyörtelenül visszahúz minket a földre?

Gyerekként sokat álmodozunk arról, mi legyen a foglalkozásunk felnőttként. A kisfiúk, mint például az én háromévesem, gyakran kukások, vagy esetleg tűzoltók szeretnének lenni. A fiam minden hétfő hajnalban a hálószoba ablakpárkányán toporog, azt remélve, hogy valamelyik kukásautó hátuljába kapaszkodó hőse visszainteget neki. A kislányok állítólag inkább arról ábrándoznak, hercegnők lesznek majd valamelyik jól ismert meséből, bár akkor az én lányaim eléggé kakukktojások: egyikük kétéves korában kijelentette, hogy ő nagykorában krokodil lesz, a másik pedig már negyedik éve biztos benne, hogy állatorvosi pályára fog lépni. Őt ismerve, nagy eséllyel valóra is váltja az álmát.

A hozzánk leginkább illő társ kiválasztása mellett talán a második legnehezebb dolog, amivel meg kell birkóznunk, hogy mi legyen a munkánk, a hivatásunk. Ha gyerekkori önmagamra gondolok, egyből az jut eszembe, mennyire szerettem rajzolni. Főleg lányokat, mindenféle szép ruhában. Majd jött az írás szeretete általános iskolás koromban. De a nálam kisebbekkel is jól kijöttem, mint legidősebb gyerek a családban.

Ám hiába érdekelt sok dolog, még közvetlenül érettségi előtt sem volt fogalmam arról, milyen pályát válasszak.

Persze az motoszkált bennem, hogy a kommunikáció és médiatudomány szakkal nem fognék mellé, viszont a tanáraim nagy része lebeszélt róla. Egyikük azt mondta, évente több százan végeznek azon a „divatszakon”, gondolhatom, mennyi munka jutna nekem... inkább legyek gyógyszerész. Ezzel a tanáccsal nem sokat segített, eszemben nem volt kémiával foglalkozni, csak elbátortalanítottak.

Emlékszem, néhány nappal a jelentkezési határidő előtt kétségbeesve sírtam a szobámban – nem először azokban a hónapokban. Végül édesanyám leült az ágyam szélére és megkérdezte: „mi az, ami boldoggá tesz? Mi az, amit igazán szeretsz csinálni?” Elgondolkodtam a kérdésen, majd azt válaszoltam: rajzolni. Ő felcsapta az egyik iskolákkal teli könyvet és elém tette. Egy debreceni divattervező iskolánál volt nyitva. Hirtelen nyugalom és vidámság árasztott el – így dőlt el, hol tanuljak tovább. És bár szerettem két éven át ruhákat tervezni, rajzolni, festeni és varrni, éreztem, ez mégsem az én utam. (Plusz jó kapcsolatokra is szüksége van az embernek, ha érvényesülni szeretne a divatszakmában, ami nekem nem volt, így elég esélytelennek éreztem a boldogulást.)

Így esett, hogy záróvizsga után a divattervező bizonyítványomat szorongatva ismét tanácstalanul álltam a felnőtt élet előtt. Újra próbáltam elképzelni, mi volna az, amiben jó lennék, ami örömet is okozna, nemcsak pénzkereseti forrás lenne. Hamar eljutottam arra a következtetésre, hogy határtalan türelmemmel és gyermeki lelkesedésemmel kiválóan tudnék kicsikkel foglalkozni, ám képesítésem nem volt ahhoz, hogy óvodában vagy iskolában dolgozzak, és az intézmények világa sem vonzott. Így aztán főállású bébiszitter, au pair lettem, ráadásul az Egyesült Államokban. Elmondhatatlanul izgalmas és érdekes szakasza volt ez az életemnek – írtam is róla egy korábbi cikkemben. Hazaköltözésem után is ez volt a munkám. Kicsiket tanítottam angol nyelvre és egy négygyerekes család bébiszittere voltam napi nyolc órát, két éven át. Ez idő alatt meg is házasodtam. Nagyon megszerettem azokat a gyerekeket, és már alig egy hónapom volt hátra az első kisbabánk születéséig, mikor fájó szívvel, de elbúcsúztam a családtól.

Ez közel hét éve történt. Azóta a háztartásvezetéssel és a gyerekekkel kapcsolatos teendőkkel foglalkozom. Bár soha nem voltam ennyire boldog, mint feleségként és édesanyaként, nemrég újra megkérdeztem magamtól, mivel szeretnék foglalkozni. Hosszan és mélyen gondolkodtam, majd egy képzeletbeli villanykörte felvillant a fejem felett. Végre rájöttem!

Harminckét évembe telt, de kitaláltam, mi álmaim munkája!

Kisiskolás korom óta szerelmes vagyok az írott szóba. Mindig is tudtam, hogy az írás a legnagyobb szenvedélyem, de attól féltem, alkalmatlan volnék azzal keresni a kenyeremet, hiszen végül nem diplomáztam kommunikáció szakon.

Aztán elkezdtem hinni önmagamban. Mióta „megvilágosodtam”, esténként, amikor a kicsik elalszanak, a saját könyvemet írom, azt remélve, egyszer láthatom a könyvesboltok polcain. Sőt, azóta szerző vagyok egy nagyszerű magazinnál.

Szerintem az, hogy egy tizennyolc éves gyerek (mert az, bármilyen nagynak is érzi magát) képes legyen eldönteni, mi lesz felnőtt korában, egyszerűen nem reális. Honnan is tudhatná? Olyan fokú önismeret kell hozzá, ami ebben a korban ritkán áll rendelkezésünkre. Persze akadnak kivételek: vannak azok a fiatalok, akik mindvégig tudták, mi teszi őket boldoggá és azt tanulják érettségi után, amire szükségük van a céljaik eléréséhez. Ám rengetegen vannak, ahogy az én példám is mutatja, akik elvégeznek egy, vagy akár több iskolát, mire rájönnek, merre tart útjuk.

Mert önismeret kell. Tapasztalat kell. És ha 18-20 évesen ez még nincs meg, nem vesztesek vagyunk, csak emberek. Nem szégyen ezt beismerni, iskolát-vagy pályát váltani. Legyünk akár huszon-, akár harminc-, akár ötvenvalahány évesek. 

Ajánljuk még:

„A HITELES PÉLDA A LEGERŐSEBB TANÍTÁS” – ÍGY SEGÍTSD A PÁLYAVÁLASZTÁS ELŐTT ÁLLÓ GYEREKED
KÖSZÖNÖM A ROSSZ PÉLDÁT, KEDVES SZÜLEIM, TANULTAM BELŐLE!
MAGYARKÉNT EGY MOSZKVAI ELITISKOLÁBAN: ÉLET PREFEKTUSVÁLASZTÁSTÓL A LUXUSMENZÁIG