Magyarként egy moszkvai elitiskolában: élet prefektusválasztástól a luxusmenzáig

ZónánTúl

Magyarként egy moszkvai elitiskolában: élet prefektusválasztástól a luxusmenzáig

Sok szuper tanárt ismerek, nem egynek közülük sajátos életútja van. És bár nem szokásom interjúkat készíteni a rokonaimmal, a sógorommal most mégis kivételt teszek. A férjem bátyja ugyanis testnevelő, igazi sportember, örökmozgó csapatjátékos, aki a munkájában sem követ konvenciókat: eddig csak nemzetközi iskolákban tanított, angol nyelven. Jelenleg második éve él és dolgozik Moszkvában egy, a mi iskoláinkhoz kicsit sem hasonlító intézményben. Különleges interjúnk egy különleges utakon járó pedagógussal.

Nem egy tipikus pedagógus életpálya a tiéd. Egyértelmű volt, hogy nem a szokásos, hazai rendszerben dolgoznál?  

Annyi egyértelmű volt, hogy szeretnék sporttal foglalkozni, de ezen túl minden más értelmezésre várt gimnázium után. Amikor bekerültem a TF-re, akkor kezdtem el kicsit komolyabban venni a tanítás lehetőségét. Majd a döntés, hogy szeretnék nemzetközi oktatásban dolgozni, elég korán megszületett.

Honnan jött az ötlet? 

Lényegében egy mondat tett kíváncsivá, mondhatni dacot és eltökéltséget szült, ami aztán a pillangóhatás révén azt eredményezte, hogy most Moszkvában tanítok, angol nyelven, magyarként. Ez a bizonyos mondat egy jó barátom, Balázs szájából hangzott el, miután hazajött egy amerikai nyári táborból, ahol gyerekekre vigyázott és nevelőtanárként tevékenykedett. Irigykedve hallgattam a színes-szagos tapasztalatait és mormogtam az orrom alatt, hogy én bezzeg soha nem jutok el ilyen helyre. Rám nézett, hátba vert és azt mondta: „Mer’ hülye vagy, és meg sem próbálod.” Ez a mondat döbbentett rá, hogy tényleg, miért is ne?

Ekkor már egy éve a TF-re jártam és addigi életem legjobb évét tudhattam magam mögött. Végre azt tanulhattam ami mindig is érdekelt, ezért életemben először lelkesen és teljes odaadással mentem órákra, szívtam magamba a tudást és élveztem minden egyes percét az egyetemnek.  Rájöttem, hogy valójában én magam vagyok az akadálya ennek a kalandnak, magam állok a saját utamban, a kifogásaimmal, kishitűségemmel. Aztán csak elálltam a saját utamból. Béna szerencsesüti-bölcsességként hangzik, de nálam valójában így történt. Leszegtem a fejem, mindig csak a következő lépésre koncentráltam ami a céljaim felé vitt, és mire felnéztem, azt vettem észre, már el is értem a célomat.

„Elálltam a saját utamból”. Jó filozofikus mondat ez, de mit takar?

Kis lépéseket. A rákövetkező évben már én is kint voltam Amerikában egész nyáron, ahol kiderült: egy rakás gyereket is kordában tudok tartani. Amikor hazajöttem, nem dőltem hátra, elkezdtem dolgozni egyetem mellett, úszást tanítani, délutáni angol nyelvű sportklubot vezetni, komolyan edzeni.

Aztán az egyetem végén lényegében besétáltam egy nemzetközi iskolába, ami éppen tanári állást hirdetett a következő évre. Azt mondtam az igazgatónak, hogy megtartom az aznapi órákat, mondja meg mit szeretne látni. Ha tetszik neki, lepapírozhatjuk utána az egész procedúrát, de ha nem, akkor megspóroljuk a fáradozást mindkettőnknek. Annyira meglepte ez a megközelítés és a protokoll teljes hiánya, hogy belement. Megtartottam négy órát, ebből másfelet végignézett, majd visszavonult, és később felhívott, hogy fel vagyok véve.

Manapság ritka, hogy valaki ennyire könnyen megtalálja a hivatását. Mit ad neked a tanítás?

A tanári ars poeticám mindig az volt, hogy ahány diákot csak lehet, visszavezessek a mozgás szeretetéhez. Ehhez annyi kell, hogy szabad kezet kapjak az órák megtartásában és a tananyag alakításában.

Sem az angol, sem a magyar tananyag nem rossz önmagában, de mindkettőt lehet rosszul értelmezni, illetve alkalmazni.

Ha a tanár arra figyel, hogy a gyereket állandóan, kizárólag sztenderdizált tesztekkel értékelje, lényegében átbambul a legfontosabb tényező felett, ami maga a gyerek. Szerintem a lényeg az kellene, hogy legyen, hogy mindenki szeressen mozogni. Az teljesen egyértelmű, hogy ez a gyerekkorban még megvan: minden gyerek élvezettel tanul járni, futni, dobni, birkózni, fizikailag létezni a környezetében. Valamit később szúrunk el.

Miben más a tanítás egy nemzetközi iskolában, mint az általunk ismertekben?

A nemzetközi sulik legnagyobb különbsége az, hogy a közös nyelv legtöbb esetben nem az anyanyelve a diákoknak, és az én esetemben nekem sem. Ez természetesen végtelen sok vicces, zavarba ejtő, furcsa, de akár veszélyes helyzetet eredményezhet, amivel napi szinten kell foglalkozni. Talán ezek miatt is, a nemzetközi iskolákat sokszor körbelengi egyfajta misztikum, pláne ha valakinek nincs személyes tapasztalata a működésükről. Pedig valójában a legfontosabb mindig a gyerek. És egy gyerek, aki szudáni gyökerekkel rendelkezik, és egy másik, akinek norvég felmenői vannak, tulajdonképpen pontosan ugyanolyan gyerek. Mindegyikőjük rendelkezik természetes kíváncsisággal, mozgásszeretettel, és nekem erre kell koncentrálni. 

Valóban sok misztikum lengi körül néha ezeket a sulikat. De azért alapja is lehet, már ha csak arra gondolunk, hogy nálatok házakba sorolják a diákokat.

Igen, alapvetően a gyerekeket hasonlóképpen házakba osztják, mint a Harry Potter-könyvekben, ezzel egyfajta csapatversenyt alakítanak ki közöttük. A versengés egész éven keresztül folytatódik, különböző eseményekkel, háziversenyekkel, mindenféle vetélkedőkkel, kulturális eseményekkel és történelmi megemlékezésekkel. Folyamatosan aktívan tartják a diákokat, legutóbb például a prefektusválasztási kampányokat csináltak, hihetetlen színvonalon. Persze vannak diákok akik aktívabbak, és vannak, akiket hidegen hagy ez az egész. Viszont ha jól csinálják, ha az iskola hajlandó erre áldozni, akkor nagyon komoly sikereket lehet egy ilyen programmal elérni. Természetesen rosszul is lehet csinálni, láttam ennek a rendszernek mindkét végletét már.

Tanárként hogy látod, nem tesz túl nagy súlyt a gyerekekre, hogy a szülők tizenévesen ilyen suliba küldik őket, ezzel is elvárásokat támasztva feléjük, a jövőjük felé?

Ez a kérdés a felszínen egyszerűnek tűnhet, de a válasz már ott sem az. Valóban vannak olyanok, akik a későbbi kapcsolati tőke reményében íratják ide a gyereküket, de nem mindenki. Sokan csak az angol nyelven való tanulás miatt, de van olyan is, aki „csak” azt szeretné, hogy semmiben nem szenvedne hiányt a gyerek, a lehető legmodernebb felszerelésű iskolában tanuljon. De olyan is akad, akit a konyhán a reggeli, az ebéd és az uzsonna minősége győz meg – megmosolyogtató ez a kijelentés, de csak addig, amíg meg nem kóstolja valaki például a jelenlegi munkahelyem „menzáját”. Tehát vannak szülők, akiket meggyőzhet a környezet, az innen származó kapcsolati tőke, de ez csak egy ok, és közel sem igaz az, hogy az összes gyereket ezért küldenék ide. 

Nem okoz a gyerekek között nehézséget a közös (anya)nyelv hiánya?

Gyakran előbb játszik a gyerek önfeledten egy tesi órán, mint hogy egy szót is szólna angolul, de pont ez lesz az, amire tudunk majd építeni.

Ha csak egy helyen is jól érzi magát a suliban, annak ellenére, hogy semmit nem ért, képes lesz fejlődni a többi tantárgyban is.

Lehet, hogy úgy tűnik, túlértékelem a saját tantárgyam fontosságát, de meggyőződésem, pláne nemzetközi iskolákban, hogy a testnevelés gyakran a legjobb katalizátor minden más tantárgyban való fejlődéshez.

 
Markolt Fábián
 

Egy külföldi tanárnak milyen a megítélése egy nemzetközi iskolában a szülők, a kollégák vagy a gyerekek részéről? Mennyire befogadóak akár veled, akár más külföldi tanárokkal? 

Egy angol tannyelvű iskolában az anyanyelvi tanárokat becsülik meg leginkább, ebben semmi új nincs. A legtöbbször az áll emögött, hogy a szülők, akik angol tannyelvű iskolába íratják a gyerekeiket, szeretnék, ha tökéletes oxfordi akcentussal és ha lehet, sikeres oxfordi felvételivel hagyná el a gyerek a gimnáziumot. Ezért aztán bárki, aki nem anyanyelvi tanár, annak tipikusan sokkal komolyabb feltételeknek kell megfelelnie, hogy a szülők elfogadják. Ez igazságtalannak tűnhet, de a realitást nézve ez a piac törvénye. Például ha egy anyanyelvi tanár nyelvtani hibát vét, betudják figyelmetlenségnek, elírásnak. Ha ugyanezt én írnám egy szöveges értékelésbe, lenne olyan szülő, aki bejönne másnap és kérdőre vonná az igazgatót, hogy „Ejnye, ezért fizetek én, hogy ilyen jöttmentek tanítsák a gyerekemet?!”

Milyennek látod Moszkvát?

Moszkva egy hipermodern megalopolisz, annak minden előnyével és hátrányával, bár ebből az utóbbiból sokat nem tapasztalok. Hivatalosan 13 millióan lakják, de az összes nem hivatalos becslés 20-25 millió főre saccolja a lakosságot. Nem ritka, hogy egy sugárút laza 6+6 sávon bedugul. Éppen ezért is, nagyon komoly mértékben fejlesztik a már eddig is fantasztikus tömegközlekedési rendszerüket. A város egy pillanatra sem áll le, pláne a központban. Rendkívül biztonságos, óriási természetes parkokkal tűzdelve, minden sarkon játszótérrel, kondiparkkal. Bár a mérete miatt azért Budapest továbbra is a szívem csücske.

 
Fotó: Markolt Fábián

Miben más az életed a járvány ideje alatt? Milyen Oroszországban élni ebben a furcsa időszakban? 

A járvány itt is, mint mindenhol betett nagyon sok embernek, és a gazdaságnak úgy összességében, de az oroszok innen nézve kicsit úgy állnak hozzá, hogy jó, megpróbáltuk, betartottuk, eddig ment, mostantól majd igyekszünk, ahogy lehet, de ennyit bírtunk. Jelenleg sokkal durvább a helyzet, mint tavasszal, ennek ellenére minden sokkal inkább nyitott. Egyszerűen azért, mert az embereknek élniük is kell valamiből. Mindenki teszi a dolgát, igyekszik a lehetőségekhez képest betartani a távolságot, de itt 25 millió emberről beszélünk.

Könnyű vagy éppen fokozottan nehéz 25 millió ember között barátokra lelni? 

Sokakkal megismerkedtem és jóban vagyok, de a barátság kialakulásához azért több idő kellene. Ami még nehezíti a helyzetet, hogy a legtöbb orosznak az angoltudása meglehetősen limitált, de én heti három oroszórával próbálom ezt a kommunikációs Grand Canyont betömni.

Azért van egy amerikai menyasszonyod, hamarosan kisbabátok is születik. Jó kis nemzetközi kavalkád lesz, ha ideér.

Igen, mindenki azt kérdezi, hogy a kicsi milyen nemzetiségű lesz, meg milyen nyelven fog beszélni és hol fogunk élni... Ez az egész élethelyzet picit ahhoz hasonlít, mint amikor a lelkes tanár percre lebontott óratervvel érkezik tanítani. Aztán belép az osztályba és dobhatja az egészet a kukába. Sokat segít, ha van terv. De még többet, ha képesek vagyunk alkalmazkodni anélkül, hogy a célokat szem elől tévesztenénk.

És mi a terv? Szeretnétek majd hazajönni? És egyáltalán: hol van a haza?

Feltett szándékom hazaköltözni Magyarországra, ezt Sara, a menyasszonyom is tudja, és nincs ellenére hosszú távú tervként ebben gondolkodni. Azt viszont, hogy a hazaköltözést, hogyan és mikor valósítjuk meg, azt szerintem, ha akarnánk sem tudnánk megmondani. 

Ajánljuk még:

„ÉGIG ÉRŐ TANTERMEK” – AVAGY MIÉRT KELLENE MINDEN SULIBA EGY ISKOLAKERT
ISKOLAI ÓRA LEGYEN A FŐZÉS, HA JÓT AKARUNK A GYEREKNEK?
ISKOLATÁSKA, FESTETT KÖRÖM, VILÁGŰR – MI SZÉP EGY GYEREK SZERINT? ÉS SZERINTED?

„Rohanunk rendszerszinten, ki tudja, mi felé” – Nagycsoportos gyerekeimnek sűrűbb a naptára, mint nekem
Összeszámolni is sok, hogy gyerekeim mennyi ajánlott foglalkozásra járnak az óvodában, amivel felkészítik őket az iskolára. Mind hasznos tudás, egytől egyig fontos komponense a nagycsoportos létnek. De nem sok ez egy kicsit? Őrült hajrá az iskolákért, túlterhelt kisgyerekek, folytonosan kezüket tördelő szülők. Szuperszónikusan szorgos hétköznapok, és a várva várt hétvége, amikor nincs kötelező program. Egy óvodás sűrű naptárának borongós története következik...