Iskolai óra legyen a főzés, ha jót akarunk a gyereknek?

Félreértés ne essék, nem a „pakoljunk csak még több tantárgyat a diákok nyakára, hogy mindenképp összeroskadjanak a teher alatt!”-harc éllovasa vagyok, sőt. Diákkoromban bőven kijutott nekem is a túlterheltség, a túlhajszoltság és a hullafáradtság szenthármasából, így pontosan tudom, mennyire lélekgyepáló, idegőrlő és egészségtelen napkeltétől napnyugtáig betáblázott iskolai menetrend szerint robotolni.

Ennek ellenére tisztán emlékszem,

többször is eljátszottam a gondolattal, hogy mennyi szuper, hasznos és kamatoztatható tudásra tehettem volna szert egy háztartástan óra keretén belül

– noha biztos vagyok benne, hogy ezen igényemre a körülményeim is rásegítettek. És nem, abba nem gondoltam bele, hogy az órarendembe mikor sűríthettem volna bele ezt, ahogyan abba sem, az iskola miképpen készülhetne fel egy ilyesfajta váltásra. De gyermeki képzelgéseimet nem akadályozták meg ezek a gátló, földi tényezők. És ezzel nem voltam egyedül.

Emlékszem, egy rövid szünetben beszéltünk az iskolatársaimmal, egy amerikai filmről, ahol a diákok az iskolában főztek és sütöttek, a tanár meg közben magyarázott az egészséges étkezésről, a megfelelő arányú szénhidrát, fehérje és zsír bevételéről – meg még sok hasznos, mindennapi életben is használható információról –, és hogy mennyire szuper lenne, ha mi is hasonlókkal foglalatoskodhatnánk egy-egy órán.

Gyerekek voltunk, nem hülyék: pontosan tudtuk, hogy fiatalságunk borzasztóan nagy része telik felesleges anyagok túlrészletezésével, épp ezért, még ha csak egy rövid időre is, de örültünk volna egy valamirevaló háztartástan órának az évszámok magolása helyett.

Legalábbis én aztán örültem volna, mert az én csodálatos, mindig mindenben támogató, odafigyelő, de túlórákat túlórára hajszoló

édesanyám egyik érthető „gyengesége” az volt, hogy nem jutott elég ideje a mindennapi főzésre.

A konyhában talán szökőévente, ha láttam tevékenykedni – de akkor nagyon, mesterfokozaton. És tudom, hogy nem csak én voltam ebben a helyzetben iskolásként.

Arról tehát nem álmodtam, hogy túlhajszolt szüleimtől tanuljam meg a sütés és a főzés ezerarcú mesterségét, minden csínját-bínját, trükkét és hibáit; nagymamám viszont rendre betámadott hasonló ambícióival – amiket viszont én magam utasítottam el. Mert bármennyire is szeretem őt, felnézek rá, és csodálom munkásságát, már gyerekként pontosan tudtam, hogy elkészített ételei nem voltak az egészség tetőfokának szószólói. Például állandó közelharcot vívtam a zsírban tocsogó rántotthús szeletekkel, mert nemhogy elkészíteni, de megenni sem akartam.

Így tehát maradt az álmodozás.

Naiv kis álomképzetek az egyénre szabott, megfelelő étkezés fontosságának elsajátításáról, és arról, hogy mindezt játszva tanuljuk barátaimmal, életre szóló nyomot, tanulságot, ismereteket szerezve.

Persze ami késik, nem múlik: már megtanultam, hogy hogyan készítsék tápláló, egészséges és házias ételeket, de a gyermekkoromban kialakult véleményemet még ez sem változtatja meg. Jó lett volna egy háztartástan óra, de nagyon. Talán mindannyiunknak.

Ajánljuk még: