Hosszabbnak, tartalmasabbnak, szerethetőbbnek és hasznosabbnak tűnik minden egyes rohanó hétköznap, amelynek a végén a futásnak szentelünk minimum 30 percet. Így kap keretet minden, ami aznap velünk történt. Így lesz teljes az öröm, a bánat, a szerelem, a barátság, a jó kedv, a jó kedélyállapot és ha ügyesek vagyunk, akkor ennek köszönhetően kerülünk teljes mértékben egyensúlyba önmagunkkal.
Valljuk be, hogy a legfontosabb talán éppen ez: folyamatosan egyensúlyban lenni önmagunkkal. Persze tény, hogy a futás az a mozgásforma, ami bizony nem mindenkinek megy, sőt, nem mindenki szereti, annak ellenére, hogy számtalan köztudottan jótékony hatása van fizikailag és szellemileg is.
Én nagyjából öt éve űzöm intenzíven, a legtöbb esetben azonban eddig mindig csak egyfajta kiegészítés volt a számomra. Egy olyan kardió gyakorlat, ami a heti három-négy alkalommal végzett súlyzós edzést remekül kiegészítette. A koronavírus-járvány azonban novemberben végleg rákényszerített arra, hogy ez a fajta mozgás egy időre főállásúvá váljon az életemben.
Mi tagadás, az első néhány hétben rettenetesen nehezen vettem rá magam a hideg, esős őszi estéken arra, hogy a fárasztó és eseménydús napok után – hetente négyszer – körbefussam a várost. Sajnos azonban nem volt más választásom: mindössze 159 centi magas és 59 kiló vagyok, a genetikámnak köszönhetően pedig hajlamos vagyok a hízásra, ettől függetlenül imádok enni. Ahhoz azonban, hogy ne váljon belőlem gombóc, bizony kamaszkorom óta igen sokat kell tennem. Így aztán a testmozgás mára a lételemem lett, ha eddig nem lett volna világos mindenkinek. Olyan rendszeres és elengedhetetlen kelléke az életemnek,
ami nélkül immár évek óta nagyon nehezen megy a koncentráció, a higgadtság és a türelmesség.
Egy olyan kellék, amibe bele tudok kapaszkodni, ami kiegyensúlyozottá tesz, felszabadít, közben meggyötör és arra ösztönöz, hogy minden egyes alkalommal legyőzzem önmagam. Arra sarkall, hogy legyőzzem a fejemben motoszkáló negatívumokat: a bátortalanságot, a félelmet, a tehetségtelenséget és az esetlegesen elszenvedett fájdalmakat.
Erősíti az egyébként igen gyenge önbizalmamat és segít tisztábban látni azt a bizonyos önképet, természetesen elfogadhatóvá teszi azt. A rááldozott idő megtanított a komfortzónám kialakítására, az azon belül való mozgásra, sőt, az azon kívül eső célok elérésére is. Ez az idő nem vész kárba, sőt, képes csordultig tölteni a lelkem, és teljesen kimeríteni a testem, amit közben meg kellett tanulnom megismerni és elfogadni olyannak, amilyen.
Mindeközben a lefutott kilométerek ideje alatt
lehetőségem nyílik büszkének lenni, időről-időre fejlődni, és persze javítani az állóképességemen.
Megszabadulni a rossz gondolatoktól, ötletelni valami teljesen újon, szórakozni, kikapcsolódni, versenyezni. Harminc perc az életemből, heti háromszor-négyszer. Barátokkal, családtagokkal, párral, egyedül. Harminc perc, ami rávilágított arra, hogy mennyivel szerethetőbb az élet, ha annak egy részét a friss, olykor csípős hideg, havas, párás, ködös vagy épp tikkasztó meleg levegőn, a természetben töltjük. Három, öt, tíz kilométerek tanítják meg, hogy egészségesnek születni nem magától értendő. Egészségesnek születni ajándék. Ezt karbantartani pedig kőkemény munka. Viszont ennek a munkának vannak olyan édes gyümölcsei, amelyek szerencsére nem hizlalnak.
Nyitókép: Fil Mazzarino/Unsplash
Ajánljuk még:
RÁNDULÁS, TÖRÉS, HÚZÓDÁS: GYAKORI SPORTSÉRÜLÉSEK, AMIKET KIS ODAFIGYELÉSSEL ELKERÜLHETSZ
„EGY DOLOG HIÁNYZOTT: AZ EGÉSZSÉGEM” – SZINTE MINDEN SZUPERDIÉTÁT KIPRÓBÁLTAM, DE MIÉRT?
