Néha belepusztolok, de én nyerek – A szenvedős futások tanítása

Körülbelül öt évvel ezelőtt elhatároztam, hogy elkezdek futni. Úgy terveztem, hogy a nap végén futok néhány kilométert, szépen lassan belejövök, ez lesz a hobbim. S akkor majd én is mondhatom, hogy „futás közben ez és ez jutott eszembe”, vagy hogy „nem futottam sokat, csak öt kilométert”, és így tovább. Korábban bármikor belevágtam, néhány alkalom után feladtam, de akkor éreztem, hogy meg tudom csinálni, éreztem magamban az erőt és a kitartást. És meg is csináltam: néhány (téli) hónap kihagyás persze minden évben előfordul, mégis nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy rendszeresen szoktam futni.

Szeretném hinni, hogy futás közben én is olyan vagyok, mint a sztárok a filmekben: szép ruhában, nagyon sportos külsővel és játszi könnyedséggel futok a naplementével és egy tengerparttal a háttérben, miközben langyos nyári szellő fújja a szőke tincseimet, én pedig csak mosolygok, mert olyan jól érzem magam a bőrömben. De szembejön a valóság, amiből nemcsak a tengerpart és a szép ruha hiányzik, de sokszor a mosoly is. Mert bár szeretek futni, bevallom, nem mindig esik jól, nem mindig érzem úgy magam, ahogyan azt mások állítják magukról a posztjaikban a közösségi oldalakon egy-egy olyan közhelyes bölcsességgel, mint például „sosem késő elkezdeni”, „higgy magadban”, „erősebbé tesz” és a többi.

Takarózhatnék a horoszkópommal, vagy kitalálhatnék más átlátszó kifogást, de mit szépítsem a dolgot, lusta vagyok.

Olyan gyorsan le tudom magam beszélni bármiféle testmozgásról, amilyen gyorsan célba ér egy elektronikus levél.

Éppen ezért kerülöm a hezitálást, a kitűzött időben kezdem az edzést, nehogy meggondoljam magamat. Tény, hogy amikor rendszeresen futok és edzem, egészségesebbnek és egyszerűen sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint amikor a szabadidőmet tévézéssel vagy körömlakkozással töltöm – ez sokat nyom a latba. De amikor kitűzök magamnak egy célt, mint például X idő alatt leadni Y kilót, vagy hogy (bőven) beleférjek a tavalyi rövidnadrágomba, akkor még arra is képes vagyok, hogy hetente ötször vagy hatszor felhúzzam a futócipőt, akár esik, akár fúj (na jó, ez nem mindig igaz, az eső az egyik legjobb kifogás a lazsálásra).

Tudatosan készülök. Futás előtt mindig megválogatom, hogy mit és mennyit eszem, és legalább egy órát várok az étkezés és az edzés között. Felkészülök fejben is, az előtte lévő percekben a gondolataim már az aznapi táv körül mozognak. A zenéim úgy vannak beállítva, hogy az utolsó másfél-egy kilométert mindenképp sprinttel kezdhessem. Szeretem az egész rituáléját, ahogy belebújok a trikóba, ahogy bekötöm a cipőt.

És mégis előfordul, hogy nem jön össze. Ilyenkor kiderül, hogy – tudatosság ide, rituálé oda – mégsem voltam felkészülve fizikailag és/vagy szellemileg. Elkalandoznak a gondolataim, vagy éppen túlságosan a fáradtságra koncentrálok, és alig várom, hogy túl legyek a napi adagon, szinte szenvedek minden egyes kilométeren. Kimerültnek érzem magam, fáradtnak, erőlködésnek tűnik az egész. Idegesít a zene és idegesít a csend, és az is, hogy hallom, ahogy a cipő a talajhoz ütődik, ahogy hallom a lélegzetvételemet. Idegesít, hogy nem megy.

Végül nem bírom tovább, sétálok, újrakezdem, lecsalom a végét, belebukok.

És amikor megkérdezik, hogy milyen volt a futás, csak annyit mondok, hogy nem esett jól. Ezt mindig olyan értetlenül fogadja mindenki. Rossz volt a futás?! Van ilyen is? Az hogy lehet?! Hát így… Mert a futásnak erről az oldaláról szinte senki nem beszél. Vagy lehet, hogy csak nálam van ilyen?!

Másnap újrakezdem. Vagy hagyok magamnak egy nap pihenőt, és csak az azt követő napon húzom fel a futócipőt. Még ott motoszkál a fejemben a legutóbbi kudarc élménye, de már homályosan. Félve próbálom élvezni a szokásos rituálémat, végül belevágok. Nálam körülbelül az első fél-egy kilométer esetében dől el, hogy szeretni fogom-e az aznapi futást vagy sem.

Azt hiszem, az esetek körülbelül 85 százalékában őszintén jól esik. Viszont ott van a maradék 15 százalék, ami után egyszerűen képtelen lennék kimondani, hogy „ez jól esett”. Amikor annak idején elkezdtem futni, ez az arány talán pont az ellenkezője volt. Amíg nem voltam edzésben, minden száz méter után abba akartam hagyni. Szerencsére kitartottam, és most már én is azok táborába tartozom, akik legyintve fűzik bele a mondandójukba, hogy „ma csak öt kilométert futottam”. Pedig ha az idáig vezető útra gondolok, jól tudom, hogy nagyon sokat tettem azért az öt kilométerért is, hogy rengeteg munka van benne.