Zsigereinkben az üzlet: ciki vagy talpraesett az, aki alkudozik?

Már gyerekként alkudoztunk – igaz, akkor nem pénzre ment a dolog, hanem a pár perccel hosszabb esti ébrenlétért vagy egy kockával több csokiért küzdöttünk. Alkudoztunk azért is, hogy a szülők üljenek még mellettünk az ágy szélén, később, hogy elmehessünk a vágyott buliba és ne 10-re hanem éjfélre érhessünk haza. Kifinomult és igazán jól bevált taktikáink voltak arra, hogy a szülők eredeti elképzeléseit és elveit megcibáljuk, és ezt nem korlátoztuk a szülőkre, próbálkoztunk ügyesen a pedagógusoknál is.

Talán mindenkinek van olyan iskolai élménye, amikor az osztály egyöntetűen, kórusban érvelt azért, hogy ne most, iziben, hanem csak a következő órán írhassuk meg a rettegett dolgozatot. Arra is emlékezhetünk, hogy hányszor bevált a módszer: a kitartó kérlelés, az érzelmi húrok pengetése és a csoportos nyomásgyakorlás sokszor sikerrel koronázta a küzdelmet. Persze volt olyan tanár is, aki az első hangra lepisszegett minket – róla aztán elkönyveltük, hogy nála nincs alku. Nem lett kevésbé szeretett a szemünkben, csak tudomásul vettük, hogy ebben a játékban ügyesebb nálunk.

Akad egyéb korai tapasztalat is, hiszen aligha van olyan gyerek, aki ne csereberélt volna ezt-azt a társaival. Itt már képbe kerülhetett egy-egy tárgy „értéke” is, ami egy gyerek szemével mérve természetesen egészen irreális is lehet. Így történhetett meg az, hogy a méregdrága szuperfull játékbabáját két darab csillámtetkóra cserélte el egy ismerős kisiskolás lánya – és nagyon ügyesnek érezte magát, mert egyről feltornázta kettőre a csillámtetkók számát. De ismerek olyan esetet is, amikor egy kisfiú a magával vitt uzsonnát cserélte el – egy hónapon keresztül minden nap! – társasjátékból kiszanált játékpénzre. Azt gyűjtögette boldogan. Ebben az esetben már egyféle „adás-vétel” történt a gyerekek között, még ha átverésszagú is volt a dolog. Azóta se firtattuk, hogy vajon az eladó gyerkőc tisztában volt-e az általa használt „pénz” valódi értékével. Ő úgy üzletelt, ahogy akkor tudott, a számára legkedvezőbb módon.

Van hát tapasztalatunk már gyerekként az alku különféle formáiról és öntudatlanul is alkalmaztuk azokat kicsi kortól kezdve – mégis már felnőttként, amikor adás-vételre kerül a dolog, sokan valamiért kínosnak érzik az „alkudozást”. Elfogadják a megjelölt árat és eszükbe se jut egy kedvezőbb árra rákérdezni, pedig meglepődnének, hogy a legtöbb helyen, a legtöbb esetben egy kicsit mindig alá lehet menni az eredeti árnak.

Alkudni mindenhol lehet?

Az online használtcikk-piacon kár kihagyni az alku lehetőségét (persze van olyan eladó, aki eleve kiköti, hogy nincs alku), de a legtöbben erre nem fordítanak figyelmet. Gyakorlatból tudom: a legtöbb esetben az eladó fejében a megjelölt ár helyett igazából egy tól-ig ár szerepel, és ha ebbe a mozgó árba belefér az általunk kínált összeg, akkor belemennek az üzletbe. Belemennek az üzletbe már csak azért is, mert az a cél, hogy eladják, amit el akarnak, és igazából az az egyedüli igazán rossz végkimenetel számukra, ha a nyakukon marad az áru.

De nem csak piacon, nem csak használt cikkek esetén lehet alkudni az áron. Akár egy boltban is – egy ruhaüzletben is megpróbálhatjuk, főleg, ha maga a tulajdonos az eladó. Hamar születhet egy mindkét fél számára kedvező üzlet, hiszen az eladó szeretné eladni a terméket, a vevő meg szeretné megvásárolni a kívánt árut, és nagyobb a motiváció a vásárlásra, ha pár százalékkal kevesebbet kell fizetnie az áruért. Kérdezni szabad és az nem kerül egy fillérbe se.

És lehet alkudozni akkor is, ha a kiszemelt darabon apró hibát észlelünk. Meglazult egy gomb, egy kicsi helyen felfeslett a varrás, vagy a sok próba során esetleg poros, foltos lett a ruha. Ilyenkor mindig érdemes rákérdezni, hogy az adott üzlet gyakorlatában mi az eljárás, mert a legtöbb helyen a hibás darabok eladását engedélyezik, és pár százalékkal (10-20 százalékkal) olcsóbban adják őket. Persze mindez csak akkor járható út, ha nem esik nehezünkre megerősíteni a varrást, vagy vállalni azt, hogy előfordulhat, mégse jön ki olyan könnyen a piszok a ruhából.

Miért és mikor ne alkudjunk?

Sokan azért ódzkodnak az alkutól, mert attól kezdve nem érzik egyenrangú helyzetnek az adás-vételt. Úgy vélik attól az eladó (vagy a szintén vevők) majd ferde szemmel néznek rá, „lenézik”, vagy „szegénynek” gondolják – mintha ez egy leminősítő kategória lenne... Pedig nagyon ritkán jutnak emiatt kedvezőtlen következtetésre az eladók vagy a környezet egy alku megtapasztalása során. Lehet, hogy meglepődnek, de ritkán minősítenek csupán az alku ténye miatt negatívan.

Természetesen lehet „rosszul” is alkudni, és az már vonhat maga után negatív kritikát. Ilyen az, amikor a vevő nem érzi hol van a határ, túl rámenős, sőt erőszakos, minősítgeti az eladót vagy arrogáns érzelmi manipulációt alkalmaz. Esetleg nem érzi, hogy vannak helyek és helyzetek, amikor tényleg nem illik alkudni. Nem ér kihasználni más rászorultságát például, és azért lenyomni az árat, mert a másik bajban van és mindenképp pénzhez kell jutnia. Én személy szerint egy fodrászüzletben se alkudnék. Ha új fodrászt kellene választanom, akkor figyelembe venném (mások tapasztalata mellett) az árképzését is, és a nekem megfelelőhöz jelentkeznék be, de tudom, hogy nem mindenki gondolkodik így, és „vevőként” a szolgáltatások területén is ügyesen (nálam sokkal ügyesebben) alkudoznak.

De kellő körültekintéssel szerintem alkudni itt-ott szabad, és lehet ezt jól is csinálni, kicsit játéknak tekinteni. Belecsalogatni az eladót, kicsit megtáncoltatni egymást. Okosan, tapintatosan, hatékonyan, érdekérvényesítően, jól érvelni, kommunikálni. Akár humorral közelíteni, figyelni a másik érdekeire is. Mert akkor jut is marad is, az eladó is, a vevő is érezheti úgy, hogy tulajdonképpen jól járt.

Nyitókép: Artem Beliaikin / Pexels