Egészen pontosan, ha a saját nyelvén szólítjuk meg, mutatjuk felé megbecsülésünket, szeretetünket. Ma már tudjuk, ha azon a nyelven áradnak az érzelmek és a szeretet gesztusok, amelyet az a másik ért, megért és befogadni kész, akkor nem csak fesztelenebb lesz az együttlétezés, de erősebb, tartósabb is a párkapcsolat.
Egyéb emberi kapcsolatokban azonban nem igazán emlegetjük ezt a lehetőséget, ezt a megoldást arra vonatkozóan, hogy utat leljünk a másik szívéhez. Pedig a szülő-gyerek kapcsolatban éppúgy lehet létjogosultsága a személyre szabott szeretetnek, mint a párkapcsolatban, a szerelemben.
Négygyerekes anyukaként én elég gyorsan megtapasztaltam, hogy a gyerekeimet MÁSKÉNT kell szeretnem: egyiket így, a másikat úgy... eltérően. Nem jobban, nem kevésbé, nem erősebben, nem lazábban... másként.
Pontosan azért, mert hiába születtek egy alomba, a négy gyerek tökéletesen eltérő személyiségjegyekkel, más születési csomaggal érkezett, és ha törekedtem is közös családi szeretetnyelvre, ilyen volt például a mese, amely mindegyik gyerekem lelkéhez utat talált, már az általuk választott mese is eltért. Mást akart hallani az egyik, mint a másik. Ment a vita a meseválasztáson vadul. Az egyik az állatos meséket kunyerálta, míg a másiknak minden mesében kardozni kellett, a harmadik a sárkányos történetekért rajongott, a negyedik meg elfogadta azt, ami neki jutott.
De maradjunk még a meséknél, mert ennél az egy példánál is akadt egyéb eltérés: például jobban szerette az egyik az élőszavas mesemondást úgy, hogy közben takaró alá kucorodott, és közben simogathattam (sőt simogatnom kellett) a hátát. Míg a másik a diafilmvetítésért rajongott, és egy pillanatra le nem ült volna mese közben, nem ült meg az ölembe se, végigugrálta az egész vetítést – látszólag oda se figyelt, de már estére fújta az összes szereplő nevét, és elejétől a végéig visszamondta a történetet. Tökéletesen megragadta és adta vissza a lényeget (az érzelmein keresztül), ebből is láthattam, hogy az ő igényei eltérnek a testvéreitől.
Az altatás is más alakot öltött egyiknél-másiknál. Az egyik velem összebújva szeretett aludni, a másik a saját ágyát kérte, de plusz mesét, a harmadik kakaót igényelt, és hogy amíg el nem alszik, maradjak a szobában, mellette.
A kommunikáció sem volt egységes. Az a hangerő és gesztus, amit megkövetelt az egyikkel való bánásmód, és csak nevetett rajtam, az ingerült hanglejtésen is, a másiknál sírást idézett volna elő. Hamar megtanultam hát, hogyan kell megszólítani egyiket, másikat, hogyan tudok hatni rájuk. Mi okoz örömet az egyiknek, mi hagyja hidegen a másikat, hozza lázba a harmadikat, vagy vonul védekezésbe a negyedik.
Ezekből a nyúlfarknyi családi visszaemlékezésekből is kitűnhet, mekkora különbségekkel érkeztek a kicsik, és mennyire eltérő elvárásokkal tekintettek rám, az édesanyjukra, akitől persze egyformán várták a JÓT. A szeretetet, a gondoskodást, és hogy leljem meg a pontosan feléjük vezető utat.
Mindegyik kicsi lélekhez, a kicsi ösvényeket, amelyeken biztosan odatalálhattam, ahova jó szándékkal, lelki adományokkal és odaadó, tiszta érzelmekkel igyekeztem.
Megfigyeltem, hogy a legtöbb általam ismert családban hasonló módon épült fel a szeretetmátrix.
Egy közeli, baráti családban az egyik gyerek kikérte magának, ha a szülő fizikailag közeledett, ahhoz a gyermekhez nem a simogatáson, ölelésen, nem az összebújáson át vezetett a szeretet, az a nyelv neki valamiért túl sok volt. Nem igényelt annyi érintést, mint később született testvére, aki, bár nem szerint is stimmelt – mindketten fiúk voltak – nem viselte volna jól a puszimentes napokat. Az egyik elhajolt a puszik elöl, míg a másik dorombolt érte, akár egy macska. Ha csak tehette, az édesanyja közelében, a kézügyében sündörgött: várta a gyengéd szeretet-gesztusokat.
Egy másik családban ajándékkal lehet lekenyerezni a legkisebb gyereket, míg a legnagyobb az apja teljes figyelmét követeli, neki arra van szüksége, míg a középső állandóan olvas, és elvárja, hogy a felnőttek meghallgassák, elismerjék tudását.
Egy harmadik családban viszont a legkisebb az, aki folyton TESZ a többiekért, elviszi a szennyesbe a levetett, koszos ruháikat, rendbeteszi a cipős polcot, ugrik, ha kérnek tőle valamit, cserébe hasonló szívességeket várna el, és mivel a testvérek nem értik JÓL mire lenne szüksége, gyakran érzi csalódottnak magát, ami feszültségekhez vezet.
Egyik családban, másik családban is, ahogy én magam is tettem, próbálkoznak a szülők – keresik a tündérnyelvet, azt a csatornát, amelyen oda-vissza, magabiztosan közlekedhetnek érzelmileg. Amin pont annyit tudnak adni, amennyire a gyereknek, annak a bizonyos gyereknek szüksége van. Egy mosollyal, egy öleléssel, egy dicsérettel se kevesebbet.
Talán az a legszemélyesebb, amit értük tehetünk, ha megtanuljuk úgy szeretni őket úgy, ahogy arra nekik szükségük van.
Ajánljuk még:
HA BOLDOG GYEREKET AKARUNK NEVELNI, ENGEDJÜK MEG A MASZATOS NAPOKAT
APRÓ SZERTARTÁSAINK, MELYEK ÖSSZETARTJÁK A CSALÁDOT
VÁLÁS UTÁN: HA EGÉSZSÉGES GYEREKET AKARSZ NEVELNI, NE SZIDD AZ APJÁT, NE SZIDD AZ ANYJÁT!
