„Ember embernek támasza, de nő nőnek farkasa” – Miért ölik egymást a nők?

Pszicho

„Ember embernek támasza, de nő nőnek farkasa” – Miért ölik egymást a nők?

Nem kell hosszan vizsgálódnom ahhoz, hogy az áskálódást, a pletykálást és a kéretlen véleményezést akár saját bőrömön, akár másén tapasztaljam: csak úgy röpködnek a bírálatok, a szurkapiszkák és a szoknyahossz-pedzegetések. A helyzet az, hogy mi nők nem társként tiszteljük egymást, hanem versenytársként. Nem a barátnőt látjuk egymásban, hanem a konkurenciát. Nem támogatunk, hanem kritizálunk. Ez persze nem örökérvényű igazság, de legyünk őszinték magunkkal: meglepően sokszor tapasztalunk hasonlót. Talán túlságosan sokszor. Nem egyszerű cicaharc ez, hanem kőkemény hatalmi harcokkal megspékelt háború.

„Az ember embernek támasza, de a nő nőnek farkasa” – mondta édesanyám még egészen kiskoromban. Persze akkor még nem értettem, talán el sem hittem, a lehető legnagyobb jóhiszeműséggel és naivsággal fordultam a világ felé. Egy kisgyerek ilyet nem ért. Egy felnőtt ember azonban már túlságosan is. Az élet könyörtelenül megtanította nekem is, pedig esküszöm, nem kértem meg rá: a nő tényleg a nőnek farkasa. Durva általánosítás, de a valóságalapja karcol.

Igazából már az iskolás éveim alatt is megfigyeltem, hogy a lányok - a szó legőszintébb értelmezésében - kegyetlenek tudnak lenni. Sőt, talán brutálisabbak is, mint a fiúk maguk között. Azok a „titkolt” pad alatti, tornatermi öltözős, szombat esti bulis sutyorgások csontig tudnak hatolni az emberben. A kiközösítéseket, a rágalmakat, a menő és a nem menő lányok közötti indirekt agressziót és a rosszindulatú pletykaháborút pedig még csak meg sem említettem.

„Láttad Judit ruháját? Nem értem, hogy mer ilyet felvenni. Nem látja, hogy kilógnak a hurkái? És a haja? Olyan szinten nem áll jól neki ez a szín, hogy rossz ránézni.”

Felnőtt fejjel pedig elég az irodában, a szülői értekezleteken, az interneten található kommentszekciókban, vagy épp az óvoda előcsarnokában hallgatózni.

Csendben figyelni az orrok alatt eldörmögött mondatokra, arckifejezésekre és tekintetekre, amelyek ölnek

egy-egy divatbaki, esetleg egyéb hibák láttán. A rivalizálás itt már egészen új színezetet nyer, a fizetésemelésért, az előléptetésért és az elismerésért folyó versenyben.

„Csinosnak csinos, de tudod, fájdalmasan ostoba. Nem értem, hogy vehették fel, kifeküdte volna magának az állást? Most is csak illegeti-billegeti magát, a munka meg csak gyűlik és gyűlik, jó lenne, ha valaki végre szólna neki.”

„Édes istenem, borzalmasan neveletlenek a gyerekei. Egyáltalán neveli őket? Talán kevesebbet kellene a körmeivel és a frizurájával foglalkoznia.”

„Na, ő is csak a pénzéért ment hozzá a férjéhez.”

„Milyen anya az ilyen? Nem munkamániásnak kell lenni, ha már gyermeket vállalt, egyszer az életében jönne időben a lányáért.”

Ezeket a mondatokat mind ismerjük. És persze minden jóérzésű emberben felmerül a kérdés: miért? Tényleg ilyenek lennénk? Hogy mások sikerét a mi sikertelenségünknek látjuk? Mások szépségét a mi szépségtelenségünknek? Mások boldogságát a mi boldogtalanságunknak? Mások karrierét a mi karriertelenségünknek? Mások férjét a mi férjtelenségünknek? Mások hibáját a mi győzedelmünknek?

Néha sajnos nagyon is. Mert versenyzünk.

Persze nem mindig, nem állandóan, de amikor megszólal bennünk önbecsülésünk vészharangja, akkor nagyon. Még ha tudattalanul is, ha be sem merjük vallani, ha álcázzuk mosollyal, ha csak magunkban feszengünk,

ha nem is veszünk részt direkt a farkastáncban – versenyzünk.

A leghelyesebb és legokosabb férfiért – esetleg férjért –, a legjobban fizető állásért, a csodálatos életért, és a legfontosabb: a szépségért, a kelendőségért és az elismerésért. Mert nem az a legkelendőbb, aki úgy kódol, mint a szélvész – hanem a legcsinosabb. Nem az a lány tetszik a legtöbb fiúnak, akinek 150-es az IQ-ja és matematikus lesz – hanem a legszebb. És nem csak az csapja ki végleg a biztosítékot, ha sikeres és intelligens, hanem ha gyönyörű is mellé.

Talán egyszer a szépség megszűnik kéretlen bűnbak lenni.

Persze tudom, nehéz nőnek lenni a külsőnket érő folyamatos elvárások mellett, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ezt észre kell venni. A „cicaharcot”. A „cicaharcot”, ami inkább gránátvetős háború. Kérdezzük csak meg magunktól, jól van-e így, mert ez az egész tulajdonképpen rólunk szól, arról, hogy hogyan látjuk saját magunkat, a testünket és az értékeinket – nem pedig a másikról.  

Tudatosítani kellene mindannyiunkban, hogy a másik földbe döngölése nem jelenti önnön felemelkedésünket. Nekünk, nőknek, az esélyegyenlőséghez vezető macskaköves úton pont arra kellene törekednünk, hogy abbahagyjuk ezt a keserű, önbecsülésért vívott, totálisan felesleges harcot. Hogy rendesebbek legyünk egymással, és hogy szavainkat támogatásra használjuk. De legfőképp, hogy a nő nőnek ne farkasa, hanem partnere, támasza, akár példaképe legyen. A világ jobb hely lenne, úgy hiszem.  

Ajánljuk még: