Szerelemből házasodni értékesebb, tartósabb kapcsolatokat hoz?

Sokan vélik úgy, hogy mindkét fél részéről fontos a szerelem, ez adja a kapcsolat alapját, mert ha kopik is az évek alatt az érzelem, az emberek tudják, hogy van hova visszanyúlni. Nemcsak van mire építeni, de van mit előhívni, amikor a hétköznapok árkot ásnak a felek közé.

Én a szerelemre épülő kapcsolatokban és házasságban hiszek. Szerintem az érvényes igazán, abban van erő, az képes átmelegíteni a szürke napokat. 

Foglalkoztat egy ideje ez a kérdés, mert belefutottam egy olyan netes bejegyzésbe, ahol egy férfi arról írt, hogy nem szerelmes a felségébe, nem is volt soha, de olyan szép kényelmesen éldegélnek, hogy nincs mersze kilépni belőle, pedig beköszöntött egy nagy szerelem. Menne is, maradna is. Nem tudom, hogy akkor is megérintené-e egy új találkozás a szívét, ha valamikor érezte volna a perzselő, vad, mindent legyőző szerelmet az iránt, akivel jelenleg él. De szeretném hinni, hogy ahol kölcsönös volt a lobogás,

ott marad valami kötőanyag, egy láthatatlan védelem, egy titkos kert, amibe soha, senki más nem léphet be.

Naiv vagyok, tudom. 

Tudom, hogy ezer meg ezer évig házasodtak úgy az emberek, hogy amögött nem volt szerelem. Gazdasági érdek, föld, hatalom, megélhetési kényszer hajszolta bele a szülőket, hogy így vagy úgy házasítsák a fiatalokat és azoknak bele kellett törődni, bele kellett törni a szülői akaratba. Volt, aki elfogadta ezt, és talán működött is a házassága. Más nem fogadta el, és akkor volt haddelhadd. Más meg elfogadta, de élete végéig hiányzott az igazi, főleg, ha házasodni kényszerült úgy, hogy volt a szívének választottja. Ennek fényében számomra meglepő és tisztességtelen, ha egy férfi úgy kéri meg egy nő kezét, hogy nem szerelmes belé, csak éppen adja magát a házasság.

Elhiszem, hogy egy ilyen kapcsolatban is jó együtt lenni, komfortos és biztonságot adó az a frigy. Aztán lehet, jönnek a gyerekek, épül egy család. De mire? Hiszen belül üres a szív. El lehet azt az ürességet fedni egy ideig, de minek és leginkább mivel? Hazug gesztusokkal, aminek álságosságát akkor érzi a másik, ha nem fogalmazza meg magának sose. Csak fáj valami éveken át, csak hiányzik valami nagyon, amiről nem tudja, mi az, és önmagában keresi a hibát. Mert biztos vele van a baj, ő kevés… és ettől elbizonytalanodik nagyon. Szerintem nem lehet soha egyensúly egy olyan kapcsolatban, ahol csak az egyik fél szerelmes, mert ott hatalmat kap, hatalmat élvez a másik.

Egy kommentelő olyan sarkosan fogalmazott a fent említett cikk alatt, hogy aljas tolvaj az, aki szerelem nélkül akarja magának azt a másikat, mert a lehetőségét rabolja el, hogy a társa – valaki mással – boldog legyen. Ilyen sarkosan nem fogalmaznék, de végső soron egyetértek vele. Mert sok mindent tudunk mi emberek egymásnak hazudni, de tiszta érzelmeket nem. Ha valaki nem szerelmes, de (bármilyen) érdekből úgy tesz, mintha az lenne, az tényleg alávaló, galád dolgot tesz, és titkolja valódi érzelmeit. El nem hiszem, hogy házasodás előtt így szólna:

„Figyelj, Kedves, bírom a fejed, de nem vagyok szerelmes beléd. Hozzám jössz így is, vagy inkább nem?”

Így, nyíltan megfogalmazva ez olyan brutális közeledés, hogy aligha van nő, aki erre ebben a világban igent mondana.

Vagy mégis? Mégis működnek így is kapcsolatok, és nem jobbak, nem rosszabbak a szerelemből kötött házasságoknál? Ismerünk sorsokat a világ másik feléről, ahol ma is elrendezett házasságokban élnek, és a fiatalok egy része – ahogy lapunknak is elmondta egy érintett – nem bánja ezt. Azt hiszem, ennek hátterét sokkal mélyebben gyökerező kulturális rendszerekben, évszázadokban kell keresni, és mindenhol el kell fogadni, hogy ami a világ egyik felén, egyféle múlttal érvényes, az máshol nem az. 

Én remélem, hogy a világ általunk jól ismert szegletében az őszinte, kölcsönös szerelem szebb köntöst húz a házasságra – és elnyűhetetlenné teszi azt –, mint bármi más.