„Itt nem két ember, hanem két család házasodik” – beszámoló egy 5000 fős indiai esküvőről

Ünnep

„Itt nem két ember, hanem két család házasodik” – beszámoló egy 5000 fős indiai esküvőről

Néhány tíz, esetleg pár száz ember helyett többezer. Nagy fogások helyett óriási fogások. Szolid (vagy kevésbé szolid) berúgások helyett alkohol- és többnyire húsmentes a parti, viszont nemcsak egy este, hanem legalább három vagy akár hét napon át is tart. Egy hagyományos indiai esküvő jócskán eltér az Európában vagy Amerikában ismert (és egyre hasonlóbb) lakodalmaktól. Mintha több élet, több tartalom lenne benne – és egyáltalán: mindenből több, nagyobb, színesebb, mint amit a nyugati világban megszoktunk.

Prasun Sharma 28 éves, Budapesten él évek óta, PhD tanulmányai miatt érkezett Magyarországra. Ugyanabban az irodában dolgozunk immár két éve. Egy különös ismertetője van: mindig, mindenkire mosolyog. Nem kincstári boldogságot sugároz, inkább valamifajta magabiztosságot, békességet. Hiányzott is, mikor idén jó két hónapra eltűnt. Mint utóbb kiderült, hazautazott Indiába megházasodni. Az pedig odakint nem megy egyik napról a másikra. Míg oda volt, néhány fotót küldött nekünk, az irodában maradtaknak: kaptunk kicsit az indiai melegből, fényből, színes kavalkádból a hűvös, tocsogó Budapesten. Mikor visszatért, kifaggattuk, s ő órákon át magyarázta, mi miért és hogyan történik egy indiai esküvőn. 

Tévhitek és igazságok az indiai esküvőkről

Indiában mai napig léteznek elrendezett házasságok. Háromféle variáció elképzelhető: van olyan, hogy a szülők egy az egyben elrendezik a házasságot, a fiatalok szinte nem is találkoznak a nagy nap előtt. Más esetben a szülők „javaslatot tesznek”, ki lehetne megfelelő pár fiúknak/lányuknak, a jövendőbelik pedig ismerkedni kezdenek, és vagy vállalják a házasságot, vagy nem. Megint más körülmények között – ahogy Prasunéknél is volt – a fiatalok megismerkednek, szimpatizálnak, majd ha a szülők is jónak találják azt, összeházasodnak. Ugyanakkor ilyen esetben elképzelhető az is, hogy a szülők nem adják áldásukat a párra – többnyire azért, mert a fiatalok eltérő vallásúak vagy különböző kasztba tartoznak – , ilyenkor a szerelmesek előtt két út áll: vagy engedély nélkül megházasodnak, vagy szakítanak. Amennyiben az előbbi mellett döntenek, azt kockáztatják, hogy a családjuk kitagadja őket.

„Tizenévesen, egy temetésen tudtam meg, hogy van egy unokatestvérem, akiről sosem hallottam. Ő nem megfelelő emberrel házasodott, ezért a család megszakította vele a kapcsolatot.

Szerencsére nálunk szó sem volt ilyesmiről, és talán általánosan is egyre ritkább ez, főképp a városokban” – meséli Prasun, majd saját történetükkel folytatja. „Shubhamot, a férjemet egy tudományos konferencián ismertem meg, ami után hónapokig csak egymás tanulmányairól cseteltünk, azokat elemeztük, kritizálgattuk. Ez volt a mi játékunk, ami közben szép lassan barátokká váltunk. Ekkoriban még csak ő élt Magyarországon, de idővel én is jelentkeztem egy itteni képzésre, hogy ne csak a távolból ismerkedjünk. Mikor a szüleimnek meséltem Shubhamról, kérdezgetni kezdtek: nem lehet, hogy házasságban kellene gondolkodnunk? Lassan alakult minden, de végül rájöttünk: tényleg nagyon szeretjük egymást, a legjobb barátok vagyunk. A két család is megismerkedett, szimpatizáltak egymással, így elkezdtünk készülni az esküvőre.”

Prasun bár fiatal, tanult, felvilágosult nő, nem ellenzi az elrendezett házasságok rendszerét, sőt: számára biztonságot jelent, hogy a család segít a döntésben, úgy gondolja, az idősebb tagok bölcsebbek, és mivel maguk is leéltek már egy életet párkapcsolatban, s ismerik a gyerekeiket, meg tudják ítélni, működne-e kettejük kapcsolata. Ráadásul mivel Indiában nem két ember, hanem két család kel egybe, igenis fontos: szeressék egymást a tagok. Ugyanakkor annak is örül, hogy ő és a párja mély kapcsolatba kerülhettek, valóban megismerhették egymást az esküvő előtt – így alig várták a házasságot.

Bár egy városban éltek, messze családjuktól, eszükbe sem jutott összeköltözni az esküvő előtt. „Mindennap beszélek a szüleimmel, néha órákat, néha csak két percet. Tudom, hogy nekik nem tetszett volna az összeköltözés gondolata, és titkolózni semmiképp sem akartam. Egyébként magam is úgy látom jónak, hogy házasság után éljen csak együtt egy pár” – mondja. 

indiai-eskuvo

 Prasun és Shubham

„Esküvő” az esküvő előtt

Indiában az eljegyzés nagyjából olyan, mint Európában a lakodalom. Ez a ceremónia Prasunéknál fél évvel előzte meg az esküvő.

„Csak a legszűkebb család jött el mindkét oldalról, nagyjából 150 fő – nálunk ugyanis a 150 ember nem számít soknak. Az eljegyzésre én és a férjem gyönyörű ruhákat kaptunk, és persze a vendégek is kiöltöztek. Ünnepeltünk egy nagyot, és gyűrűket adtunk egymásnak, ami szimbolizálja, hogy megígértük egymásnak: egybekelünk” – emlékszik vissza.

Ezt követően kezdődhetett az igazi szervezkedés!

Felkészülés egy indiai esküvőre

A dátumot a hindu hagyományok szerint a fiatalok születési dátuma és a csillagok állása szerint egy pap jelöli ki. Ehhez kell igazítani aztán a többi, jellemzően hosszú és sok felkészülést igénylő előkészítő-ceremóniát. Persze, ezek előtt intézik a „technikai” részleteket: kiválasztják a helyszínt, ételt rendelnek, ruhákat vásárolnak, meghívják a vendégeket (Prasunéknál 5000-en voltak) és egyéb „apróságokat” rendeznek el.

„Indiában külön cégek működnek azért, hogy az esküvődet megszervezzék. Nemcsak úgy, mint Európában, hanem teljeskörű szolgáltatásként: vannak például olyan óriási létesítmények, amiket azért építettek, hogy ideális esküvői helyszínek legyenek, külön házakkal és udvarokkal, ahol mindenféle hagyománynak eleget lehet tenni” – magyarázza Prasun, miképp tudták félig Európából összerakni az esküvőt.

„Mivel édesapám orvos, sok embert ismer, plusz mindkettőnk családja kiterjedt, így nagy vendégseregre készültünk.

Indiában jellemző, hogy ha valakivel minimálisan is, de érintkeztél korábban, annak helye van az esküvődön.

A költségeket jellemzően a szülők állják, nagyobb arányban a lányok szülei. Kivétel ez alól a ruha: a menyasszony ruháját a vőlegény családja fizeti, és fordítva – „ilyen szempontból jól járt az apukám, mert nekem jóval több és drágább ruhám volt!” – meséli Prasun nevetve.

Esetükben maga a ruhabeszerzés is külön program: a nagypiac, ahol csak esküvői ruhákat árulnak, Prasun szavai szerint akkora, hogy ha Budapesten lenne, a Nyugati pályaudvartól a Déli pályaudvarig tartana. Ide látogatott el fiútestvérével, esküvői ruhát választani – telefonos segítségként ott volt azért online kapcsolatban az anyukája és lánytestvérei is: amikor megtalálta azt a ruhát, amibe beleszeretett, jóváhagyták a választást. Hagyományosan a menyasszony bármilyen színt választhat, kivéve fehéret vagy feketét. Prasun régiójában többnyire a vörös az ara színe, ő maga is ilyen ruhát választott. A vásárlás azonban nem egészen olyan, mint itthon: a menyasszony ugyanis csak fazont és anyagot választ, a látott minták alapján elmondja személyes igényeit, majd a kért ruhát rá szabva varrják. „Én jól jártam, mert egy ruha egy az egyben tetszett, nem kellett sokat variálni a mintán, így egy hónap alatt elkészült. Van barátnőm, akinek hat hónapot mondtak, miután felvázolta, milyen ruhát szeretne. Mivel sok helyen kézzel díszítik a darabokat, és sok díszkő is kerül egy-egy szettre, végül nagyon nehéz ruhát kapunk. Mikor Európába hoztuk, mert szerettünk volna itt is tartani egy fotózást, egy külön bőröndöt kellett fenntartanom neki” – meséli.

Természetesen a családfőnek nemcsak a menyasszonyt, de annak minden nőrokonát is illik felruházni az alkalomra – ez sem elhanyagolható költség és munka. Pláne, hogy egy esküvő nem egyetlen napból áll, így nem elegendő fejenként egy szép ruha. Ráadásul a hagyomány szerint az esküvő után a közeli családtagoknak ajándékként ruhákat illik adni.

Szertartások sora: a háromnapos ünnep

A hagyományos esküvők három napig tartanak, és mindegyik nap más szerepet tölt be. Van, aki egy nap alatt „lezavarja” az összes rituálét, de olyan is akad, aki inkább kényelmesen, hét napon és éjjelen át esküszik – ez akarat, méginkább pénz kérdése. A vendégek bármikor megérkezhetnek, és ritkán maradnak a programok elejétől a végéig: jellemzően csak a szűk család ünnepel az összes napon, a többi meghívott inkább becsatlakozik itt-ott, aztán továbbáll.

A fogadalomtételt megelőző szertartások már az esküvőhöz tartoznak, de ilyenkor a vőlegény és a menyasszony külön, egymástól távol, saját családjával készül az egybekelésre. Az első ezen felkészülések sorában a Haldi szertartás, amelyen a házasulandó fiatalt rokonai körében bekenik kurkumával – ez a „sárga szertartás”. Ilyenkor a vendégek és az egybekelők is sárga ruhát vesznek, és beburkolják magukat a kurkumával készült pasztával, amiről úgy tartják, megáldja a házasulandó párt és az emberek bőrét megtisztítja, ragyogóbbá, szebbé teszi.

indiai-eskuvo

 Prasun a kurkumás szertartáson

A következő ceremónia a zöld tematikájú felkészülés, amelyen a rokonokat és az ünnepelteket feldíszítik hennával. A kezet és a lábat hagyományosan megfestik mintákkal, ezzel is készülnek az esküvőre. Ilyenkor már buliznak, a szó szoros értelmében: szól a zene, táncolnak, ünneplik az életet és a szerelmet. Ezért is fordulhat elő, hogy hajnal négyig táncolnak a családtagok az esküvő legfontosabb napját megelőző napon.

A hagyományos hindu szertartás

Az esküvő napján a menyasszony és a vőlegény köteles korán felkelni, hajnal öt fele legkésőbb. Prasunéknál azzal kezdődött a nap, hogy a családja megfürdette, aztán rituális reggeli meditációt végeztek, hogy megtisztuljanak. Később együtt elmentek a templomba, és csak utána kezdődött a „gyakorlati” készülés: előkerült a smink, bongyorodtak a frizurák, majd felöltötték díszes ruháikat. „Hosszú ideig divatja volt annak, hogy az indiai nőket az ünnepi sminkelés során kifehérítették sok-sok réteg festékkel. Én külön kértem a sminkest, hogy ne csinálja ezt, de szerintem így is túl világos lett a bőröm” – mondja Prasun.

A hivatalos szertartások a vőlegény érkezésével kezdődnek: ilyenkor a férfi családjával bevonul ló-, esetleg elefántháton a lakodalom helyszínére, ahol már várja a lány családja. Hangos zenekísérettel érkeznek, jellemzően sokan, így a partihangulat már adott. Következő lépés a vőlegény és családja üdvözlése, a fiú befogadása a menyasszony családjába. Ilyenkor rövid beszédet tart a pap, aminek a végén a vőlegénynek valamilyen cselekménnyel bizonyítania kell, hogy túljut az akadályokon az egybekelés érdekében. Prasunéknál egy magasra helyezett kerámia tálat kellett megérintenie.

indiai esküvő

 Shubham érkezése

Ezután érkezhet meg a helyszínre a menyasszony.

A következő ceremónia – Prasun számára mind közül az egyik legérzelmesebb – az, amikor a lányt családja elbocsátja, s átadja a fiúnak. Ezután következhet a híres Mangal Fera: ilyenkor a házasulandó pár a szent tűz körül sétál, miközben a pap mantrákat sorol. Amikor végeznek, jöhet az esküvő csúcspontja, a Saptapadi, avagy a hét lépés: a pár közösen megtesz hét lépést a szent tűz körül és minden lépésnél ígéretet tesz, hogy:

  • tisztelik és becsülik egymást
  • megosztoznak örömön és bánaton
  • bíznak egymásban, hűségesek lesznek egymáshoz
  • elismerik egymás tudását, értékeit, meghozott áldozatait és szolgálatait
  • elismerik az érzelmek tisztaságát, a szeretetet, a családi kötelezettségeket és a szellemi növekedést
  • Dharma elveit követik
  • gondozzák az örökkévaló baráti kötődésüket és szeretetüket

Ezzel hivatalosan is megpecsételődik sorsuk, ettől kezdve ők férj és feleség.  

A friss asszonynak ekkor megfestik fejbőrét a haj választékánál és nyakláncokat kap, mellyel kifejezik: immár házas nő. Ezután megáldják a párt, és együtt távozhatnak: a lányt elengedik szülei – egy újabb búcsúzás után.

indiai-eskuvo

 Shubham és Prasun 

Ezzel véget ér a hivatalos ceremónia – és kezdődik a buli, ami Prasunéknál további egy napig tartott, India másik felén. Ugyanis a parti már nem a „hivatalos esküvői helyszínen” volt, hanem férje házánál, ahová egy 12 órás utazás után jutottak. Itt azokkal a rokonokkal is együtt ünnepelhettek, akik nem tehették meg, hogy az esküvőre utazzanak. „Itt újfent sok tánc, sok étel és sok vidám ember várt minket – csak mi voltunk kimerültek, mert az előző három nap már alig aludtunk” – mondja.

Hogy most, pár hónap távlatából hogy tekint minderre? Örül, hogy túl van rajta, és örül, hogy olyan esküvője volt, amilyen. „Indiában szerintem jobbak az esküvők, mert olyan fantasztikus hangulat van olykor napokon át, amit európai házasságkötéskor még nem tapasztaltam. Ezért is szoktuk azt mondani, hogy indiai esküvőn igazán vendégnek lenni jó. Ünnepeltként nagyon sok a tennivaló, ráadásul alig van idő aludni. De ha valakit meghívnak egy ilyen bulira, ki ne hagyja!”

Fotók: Prasun Sharma

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt