Kevesebbet ér az a szerelem, ami nem viharként érkezik?

SZPSZ

Kevesebbet ér az a szerelem, ami nem viharként érkezik?

Sokan, amikor a szerelem szóba kerül, hatalmas, vad, nagy áradásként gondolnak rá, ahol a találkozás első pillanatától kezdve röpködnek a pillangók. Nagyon sok szerelem tényleg ilyen. Heves. Óriási érzelmekkel induló csodás időszak mindkét fél számára, amely ha képes átfordulni majd szeretetbe, erős alapokat ad a közös élethez.

Olyan gyönyörű élményeket élünk át általa, amiket érdemes felidézni akkor, amikor már megkopott a szerelem fénye és amikor a hétköznapok megpróbálják bedarálni a szerelmeseket. Olyan erős érzelmi patron a lángoló közös érzelmi start, ami sokáig érvényes és előhúzható nehéz percekben. Olyankor elég csak arra gondolni, mit éreztünk akkor, amikor a lángoló szerelem kellős közepén észrevettük, hogy valaki más kokettálni akar a mi szerelmünkkel. Micsoda féltés, milyen erő lobbant rögtön. Lehetetlennek tűnt akkor, hogy valaki máshoz tartozzon az, akit mi életre-halálra megszerettünk. Szürke, nehéz percekben lehet abból az erőből meríteni, visszanyúlni és beleborzolni a másik hajába szerelmes nosztalgiával.

Van azonban másféle szerelem is. Csendesebb. Lassan felépülő szerelem. Ami nem tétova, mert nem arról van szó, hogy az vagy szerelem, vagy nem, hanem óvatosabb. Lépésről-lépésre, alulról fölfelé haladó, stabilan felfelé tartó szerelem. Ami jelentős idő eltelte után, olykor meg-megpihenve éri el tetőfokát. Ott azonban megáll, kiélvezi a csúcspontot, onnan ereszkedik alá,

és válik szelíd szeretetté a további évek során.

Nem erősebb, nem jobb, nem minőségibb se egyik, se a másik, csak más. De azért nem mindegy, hogy a párkapcsolatban a felek melyik szerelmet élik meg, ki honnan indul az érzelmi futamon.

Mert lehetnek zavarok akkor, amikor az egyik fél fülig szerelmes már az első pillanatban, és a másik is vevő a kapcsolódásra, de nem a benne feltámadt szerelem okán, hanem másért. Például azért, mert roppant imponáló a másik lelkesedése és közeledése. Vagy azért, mert éppen tök magányosnak érzi magát és jól jön valaki, akivel el lehet űzni ezt a keserű érzést. Vagy azért, mert a másikkal való kapcsolódás

alamuszi eszköz az ex provokálására, egyféle fityiszmutatás visszafelé.

Gyakori, hogy az egyik fél általában heves érzelmekkel indít, míg a másik, rossz tapasztalatai miatt lassúbb építkezésben gondolkodik. Óvatosabb vagy tébláboló, mert nem meri beleélni magát a kapcsolatba addig, amíg nem biztos teljesen a másik szándékaiban és őszinte érzelmeiben. Bizalomkereső üzemmódban kapcsolódik és előfordulhat, hogy mire valódi bizalmat szavaz a másiknak, a kapcsolatnak és a közös jövőnek, addigra a másik térfelén már kialszanak a csillagok – hiszen sosem égtek egyszerre azonos hőfokon mindkét oldalon. Elparázslik a másik szerelme (és gyorsan) akkor, ha sosincs hasonló intenzitású viszonzás, ha nem kölcsönös a mindenen átívelő rajongás. Ha a másik szeme nem csillan fel az elején – vagy csak úgy tesz, mintha felcsillanna.

Ugyanez az elcsúszás megtörténhet akkor is, amikor nem érzelmi taktikázás és óvatoskodás van a háttérben, hanem egyszerűen így működik az egyik fél. Nincs benne semmi hevesség, és nincs itt szó tudatos számítgatásról sem, – ő csak lassú kapcsolatépítésre képes, mert ebben is higgadt, „lassú víz partot mos” alapon születik meg benne a szerelem. A nulláról indul, onnan halad szép lassan az érzelmeiben és olyankor a másik fél hiába toporzékol és szerez száz sebet  – nem is érti, mi a baj – hiszen ő tulajdonképpen szereti a másikat. Csakhogy a belső építkezés nála lassú folyamat.

Ha van türelem a beérlelésre, akkor nincs semmi gond, gyönyörű, életképes, virágzó szerelemmé nőheti ki magát a kapcsolódás. De ha a másik fél ennél intenzívebb, gyorsabb, de leginkább lángolóbb szerelemre vágyik, akkor a kapcsolat könnyen odavész.

Nagyon sokszor csak a szakítás után kap észbe a lassú fél, hogy miről maradt le, vagy kap a fejhez a hevesebb, hogy kár volt kiperdülni olyan gyorsan a kapcsolatból, mert a másik lehetett volna az igazi.