Annál többször fordul elő, különösen manapság, a társkereső applikációk és a „ha nem működik, inkább dobjuk el és jöjjön valami új” korában, hogy megismerünk valakit, akivel látszólag flottul megy minden – kivéve azt, hogy valamilyen oknál fogva mindig túl elfoglalt. Esetleg azt szeretné, hogy haladjatok kicsit lassabban, mert nincs felkészülve ilyen gyors tempóra.
Természetesen nem lehet kizárni a fenti okok meglétét sem, különösen akkor, ha például egy sokat ügyelő baleseti sebésszel találkozgatsz, aki éppen felújítja a lakását, hétvégente pedig az öreg, beteg szüleinek intézi a nagybevásárlást a megye másik végében. Vagy ha egy láthatóan félénk, az életben már sok emberből kiábrándult partnert fogtál ki, aki nem szeretne még egy csalódást begyűjteni a tarisznyájába. Teljesen elképzelhető szituációk ezek, de ha őszinte vagy magadhoz, akkor belátod: az is elképzelhető (sőt, egy fokkal valószínűbb) indok lehet az ilyenfajta mentegetőzésre, hogy
igazából még a zoknisfiókjukat is szívesebben rendeznék át péntek este, minthogy veled igyanak meg egy pohár bort.
De vajon miért viselkedik így bárki? Miért nem egyszerűbb azt mondani, hogy „figyelj, unalmas vagy, büdös a leheleted, és különben is, nem tudnék együtt lenni valakivel, aki a macskájával alszik!” Hát pontosan azért, mert ők sem szeretnék ugyanezt hallani másoktól. Persze az okok nemenként is különböznek: a férfiak inkább nem szeretnék megsérteni a másikat, esetleg arra játszanak, hogy a randipartnerüktől egy kis szexet még begyűjtsenek azon a bizonyos macskaszőrös kanapén, mielőtt végleg búcsút mondanának a cigarettaízű csókoknak és a végtelennek tetsző Jóbarátok-maratonoknak.
A nők viszont joggal félnek attól is, hogy a másik a szakítás miatti dühében csúnya dolgokat vágna a fejükhöz – és még az a jobbik eset, ha ez a csúnya dolog csak egy utólag, szöveges üzenetben elküldött „büdös ribanc”, és nem a tulajdonostól a lakáshoz kapott koloniál éjjeliszekrény.
Ezért aztán a nem helyett marad a talán, ami csak formailag más, de párkapcsolati kérdésekben legtöbbször ugyanazt jelenti.
A probléma természetesen onnan ered, hogy néhány jól sikerült találkozás, esetleg együtt töltött pár hét, hónap után mindenki hajlamos beleélni magát egy olyan helyzetbe, amit szeretne, ahelyett, hogy azt látná, ami van. És ha azt akarod látni, ami van – még ha fáj is ez a tisztánlátás –, azt csak egyféleképp érheted el:
csakis arra figyelsz, amit a másik csinál, és egyáltalán nem veszed figyelembe azt, amit mond.
Ha valaki azt mondja neked, hogy nagyon szeretne veled találkozni, iszonyatosan vágyik a társaságodra, sőt, soha nem érzett még így senki iránt, de ettől függetlenül mindig te vagy az, aki megkérdezi, hogy sikerült az állásinterjúja, nincs-e kedve megnézni azt az új filmet, amiről éppen mindenki beszél, és/vagy búcsúzáskor is a te szádat hagyja el a felvetés, lenne-e kedved ezt megismételni a jövő hétvégén – akkor egyszerűen csak az idődet húzod vele.
A legjobb, ha ilyenkor eszedbe sem jut rákérdezni nála, mit szeretne ő ettől az egésztől, egyszerűen vegyél vissza kicsit, és ha erre sem reagál közeledéssel, akkor mondj neki búcsút, mielőtt a kelleténél jobban megaláznád magad. Bár sok dologban nem értek egyet Jordan Petersonnal, abban igaza van, hogy egy jó kapcsolat, legyen szó bármilyen emberi kapcsolatról, barátságról, ivócimboraságról vagy éppen egy kialakuló vagy már érett szerelemről, olyan hatással van az emberre, mint egy terápia. Nem kétségbe ejt, hanem megnyugtat. Nem elveszettnek érezzük magunkat miatta, hanem egy új irányt mutat.
Nem kifordít magunkból, hanem teljesebb emberré tesz.
Coelhói bölcselkedésnek, közhelynek tűnhetnek ezek a gondolatok, mégis azt látom magam körül, hogy kevesen fontolják meg annyira, hogy az életük, a gondolkodásuk részévé is tegyék. Nem tudják megemészteni, hogy sem lezárást, sem magyarázatot nem érdemes kérni vagy keresni akkor, amikor valaki így viselkedik velünk, aztán ne adj’ Isten még az életünkből is kilép (vagy mi küldjük el, mielőtt megtenné).
Feltehetünk kérdéseket, de a választ úgyis tudjuk: nem kellettünk neki, nem érezte, nem akarta ő ezt igazán. Ha sokat kutatjuk az okokat, akkor talán néha, mondjuk minden tizedik ember azt mondja majd: „Tudod mit? Idegesített a macskaszőr, nem tetszik, hogy dohányzol és a Jóbarátokat is gyűlölöm.” Jobb ez, mint a „talán jobb lenne, ha barátok lennénk”-duma, vagy az, hogy „nem tudtam neked megadni, amit te szerettél volna”?
Talán kidobnád a macskád vagy más sorozatot kezdenél el nézni valaki kedvéért? Ugye, hogy nem. Úgyhogy tedd is le a telefont, és ne küldd el az utolsó, magyarázatot követelő üzenetet, vagy azt, amelyikben leírod, hogy te mit érzel. Hidd el, már így is tudsz mindent, amit érdemes tudnod, amit pedig mondani tudnál, az őt úgyse fogja érdekelni. Esetleg a hisztiddel még az egóját is pumpálod kicsit. És pont annak adnád meg ezt a szívességet, aki neked olyan keveset adott ebben az egészben?
Lépj tovább felemelt fejjel, és ha legközelebb hasonló helyzetbe kerülsz, jusson eszedbe: olyan, hogy „meghódítani valakit”, csak Hollywoodban és a romantikus regényekben létezik. Aki a társaságodat nem értékeli, az az erőfeszítéseidet sem fogja. Akkor sem, ha a fejed tetejére állsz. Maradj inkább ilyenkor két lábbal a földön. Abból sosem lehet baj.
Ajánljuk még:
„MEGJELENT, ÍGÉRGETETT, AZTÁN ÚJRA ELTŰNT HETEKRE. ÉS ÍGY VOLT JÓ NEKÜNK”
SZÉTKÖLTÖZNI, DE NEM SZAKÍTANI: EZT TANÍTHATJA TÖBB HÓNAPNYI ÉNIDŐ
TÁRSKERESÉS ÖTVEN FELETT – CSAPDÁK ÉS LEHETŐSÉGEK
