Szétköltözni, de nem szakítani: ezt taníthatja több hónapnyi énidő

SZPSZ

Szétköltözni, de nem szakítani: ezt taníthatja több hónapnyi énidő

A párom néhány hónapja egy másik országban dolgozik. Az egyedüllét sosem okozott gondot, most is igyekszem kiélvezni minden percét, annak ellenére, hogy már visszaszámolom a napokat: augusztus óta ugyanis megint csak virtuálisan érintkezünk egymással.

Néhány hónappal ezelőtt külföldre költözött a párom – és enyém lett az egész lakás. Mindig szerettem egyedül lenni, egyedül lakni. Félreértés ne essék, szeretjük egymást. Majdnem minden nap beszélünk, üzeneteket küldözgetünk egymásnak – korábban fel sem tűnt, hogy ennyi gondolatot és érzelmet ki lehet fejezni az emotikonokkal, vagy hogy ilyen sokféle színű szivet lehet a másiknak küldeni. Hiányzunk egymásnak, hiányzik az ölelés, az együtt alvás és a többi.

De kétségtelenül megint egyedül lakom, és az is vitathatatlan, hogy tetszik!

Az összeköltözésünk szinte észrevétlen volt, úgy jött ki a lépés, és egyikünk sem bánta, sőt! Az addigi kapcsolatunk egyik legnyugodtabb időszakát éltük meg akkoriban, egy új szakasz kezdetét. És aztán olyan is volt, hogy hónapokon keresztül éltünk összezárva idegen országokban, körülbelül 12 négyzetméteren egy lakóautóban, ahol szinte teljesen megszűnt a magánszféra, eltűnt minden titok – és a hétköznapi nézeteltéréseken kívül semmi komolyabb (párkapcsolati) vita nem volt közöttünk, ami megnehezítette volna az együttlétet és az utazást. Vagyis nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy működik ez az „együttélősdi”, ráadásul bárhol.

Most mégis elváltak az útjaink, ő külföldön van, én meg itthon. A találkozásokat pedig cseppet sem könnyíti meg a járványhelyzet meg a karantén: kétszer is meggondolja az ember, hogy megéri-e hazautazni úgy, hogy ki sem dughatja az orrát a lakásból, majd utazhat is vissza anélkül, hogy találkozhatott volna az édesanyjával vagy a nagyijával, a testvérével, a barátaival, az itthoni életével. Csak egy hétre nem tud jönni (legalább is mindig bizonytalan, hogy sikerülne-e), annál több nap meg túl hosszú kihagyás lenne a munkahelyén. Részemről pedig nincs sértődés, megértem és támogatom, ritkábban találkozunk, mint terveztük, de egyszer úgyis vége lesz ennek az egésznek. Mármint annak, hogy külföldön éljen, a többit nem tudom.

Addig azonban enyém a lakás! Lassan szoktam meg a csendet. Nincsenek közös reggelik, nincs „mi a terved mára?”, nem nyílik az ajtó, nem várok másra, egyedül mosom a fogamat, egymagamnak vásárolok és csak magamnak készítek ételt. Egyedül nézem az esti filmet, és senki nem figyelmeztet arra, hogy közben az egész tábla csokit egyedül ettem meg…

Az egyedüllét mélabús nyugalmán túl azonban felfedeztem a napos oldalát is a kialakult helyzetnek! Szabadabban osztom be az időmet, a főzés sem vesz el annyi energiát – elvagyok napokig ugyanazon a zöldséglevesen és édesbugonyapürén vagy sóskafőzeléken. Nem kell máshoz igazodnom, bármikor tornázhatok a nappaliban, és az sem baj, ha néha nyitva marad a vécéajtó, vagy egy-két napot (hármat-négyet) csúszik a hajmosás. S bár

olyan hangokat hallok esténként, amik eddig fel sem tűntek, napközben olykor a tévé szól, csak hogy ne legyen olyan nyomasztóan nagy a csend,

néha unatkozom, egyszer-egyszer pedig hevesebben dobog a szívem egy hangos reccsenés vagy puffanás hallattán, ez azonban inkább idézi a régi „egyedüllakásos” időszakomat számomra, mintsem valamiféle újfajta félelmet vagy elszigetelődött magányosságot.

Felfedeztem újra a sokoldalú problémamegoldó-képességemet, akár egy hirtelen megoldandó döntéshelyzetben találtam magam, akár egy csavarhúzóval vagy fogóval a kezemben gondolkoztam azon, hogy talán nem az a megfelelő célszerszám, de végülis megcsináltam, amit akartam…

Jó érzés megint csak magamra támaszkodnom még akkor is, ha imádom, amikor a párom szerel, tesz-vesz, fúr és farag, csinálja a dolgait, a dolgainkat, amolyan autodidakta ezermester módjára, vagy segít a hétköznapokban egy-egy kérdéssel, néhány kedves szóval, szerető támogatással. Most ezt a távolból kapom meg tőle, de az azért nem ugyanolyan…

Kaptam tehát néhány hónapnyi énidőt, amit igyekszem kihasználni és minden percét élvezni, miközben visszaszámolom a napokat, mert már megvan a repülőjegy, és november közepén, ha minden a tervek szerint történik, újra találkozunk!

Ajánljuk még:

MINDENKI SÉRÜL A SZERELMI HÁROMSZÖGBEN, ÉS JÓ ESÉLLYEL MINDENKI TEHET IS RÓLA
KIHÍVÁS ÉS LELKI GYAKORLAT IS A TÁVKAPCSOLAT – ÉS SAJNOS NEM MINDENKI ÁLLJA KI A PRÓBÁT
SZEX KÖZBEN REDŐNYSZAKADÁS: MERT IGEN, AZ EX MINDIG ROSSZKOR CSÖRÖG