„Megjelent, ígérgetett, aztán újra eltűnt hetekre. És így volt jó nekünk”

SZPSZ

„Megjelent, ígérgetett, aztán újra eltűnt hetekre. És így volt jó nekünk”

Az egyik nap még egy egész éjszakát beszélgetünk át kedélyesen, másnap pedig már tovább is lépünk, és lehet, hogy a megkezdett társalgás soha többé nem folytatódik. Természetesen ellenpélda is akad, van, hogy az online térben találjuk meg életünk szerelmét, majdani hitvesünket. De ne feledkezzünk meg a köztes állapotról sem. Amikor a beszélgetések már személyesek, és egyfajta vonzalom is kialakul, sőt... de ne rohanjunk annyira előre.

Nagyjából másfél éve meghoztam egy nagyon nehéz döntést, és magam mögött hagytam egy olyan életet, amiért nők a fél karjukat is odaadnák: gyönyörű ház a Balaton-felvidéken; jólmenő vállalkozás; egy sportautó a garázsban, egy másik a ház előtt és egy magas, sportos pasi. Mondhatni mindenem megvolt, amire az ember csak vágyhat. Én viszont semmi másnak nem láttam mindezt, mint annak a bizonyos aranykalitkának. Így nehezen ugyan, de léptem.

Iszonyatos érzés volt otthagyni azt az embert, akit szerettem, akivel felépítettünk mindent, akivel le szerettem volna élni az életemet, akiről akkor azt gondoltam, hogy ő életem szerelme. Hatalmas törés volt, hogy ismét elveszítettem egy számomra fontos személyt, akkor is, ha ez az én döntésem volt.

Nagyon nehezen engedek magamhoz közel embereket, és a szakításunk után sem változott ez, sőt... Teljesen „lezártam” az érzéseimet. Ahogy az lenni szokott, egy ideig nyalogattam a sebeimet, majd elkezdtem felépíteni magamat és a karrieremet. Meg akartam teremteni azt az életet, amire mindig is vágytam, és ebbe nem fért bele egy párkapcsolat, hiszen éjt nappallá téve dolgoztam, hogy a magamnak kitűzött időpontig megvalósítsam a tervem.

Természetesen nekem is kezdett hiányozni valami, azonban párkapcsolatra még mindig nem vágytam, mígnem egyszer csak felvillant a telefonom, egy régi barátom írt. Ő is hazaköltözött, gyorsan meg is beszéltünk egy találkozót, ahol mindketten elmeséltük az elmúlt időszak eseményeit, és jól kitárgyaltuk, hogy a csalódások után most mindketten nyugalomra vágyunk. Mondanom sem kell, hogy az este egy üveg borral és egymás vigasztalásával zárult.

Akkor ott rájöttem, hogy ez az, ami nekem kell: kötődés- és felelősségmentes „kapcsolat”.

Azt fontos kiemelnem, hogy itt nem az egyéjszakás kalandokról van szó.

Az elmúlt másfél évben több ilyen viszony is része volt az életemnek. Ezekből mind rengeteget tanultam, a legtanulságosabb azonban az utolsó volt. Ez több szinten is különbözött a korábbiaktól. De kezdjük az elején.

Az internet remek lehetőség arra, hogy új embereket ismerjünk meg, hozzáteszem nem a párkereső oldalakra és applikációkra gondolok, hanem a különféle közösségi oldalakra, ahol rengeteget meg lehet tudni a felhasználókról, a posztolt képek és sztorik szinte teljes betekintést engednek egy-egy életbe. Ezek alapján könnyen eldönthetjük, hogy mennyire szimpatikus az adott személy.

Én ritkán vagy inkább eddig még sosem „írtam rá” senkire ismeretlenül.

Ezzel szemben számtalan kommentet és üzenetet kaptam és kapok ismeretlenektől, ezekkel jórészt nem szoktam foglalkozni.

Egyszer azonban érkezett egy értesítés: új követő, új üzenet. Először nem is foglalkoztam vele, majd egy gyors kutatómunka után úgy döntöttem, válaszolok, hiszen szimpatikusnak találtam az illetőt a profilja alapján. Annyira belebonyolódtunk a beszélgetésbe, hogy egészen hajnalig folytattuk, majd másnap már egy találkozót is megbeszéltünk.

A „randi” nagyon jól sikerült, és az ismétlés mellett döntöttünk, azt viszont nem egyeztettük, hogy mikor legyen a következő találka. Ez akkor nem is számított, hiszen gondoltam úgyis folytatjuk majd online a beszélgetést, és ott fixáljuk az időpontot. Ez félig-meddig így is történt, hiszen valóban folytattuk a társalgást, folyamatosan pörögtek az üzenetek.

Természetesen megbeszéltük azt is, hogy milyen jellegű kapcsolatra vágyunk, az igényeink hasonlóak voltak. A beszélgetések, a kedvelések, a sztorikra való reakciók, a kedves, dicsérő szavak szinte állandósultak, egy dolog azonban nem: a találkozások minduntalan elmaradtak. Sosem ért rá, mindig közbejött valami, vagy épp mikor a beszélgetés eljutott arra a pontra, hogy jó, akkor már elég sok szót pocsékoltunk a „mi lenne, ha” dolgokra, lépjünk a tettek mezejére, akkor valahogy sosem érkezett válasz, és napokra, olykor egy hónapra is eltűnt az illető.

Aztán megint felvillant a neve az értesítések között. Megint egy szokásos reakció a sztorira és pár kedves szó... Nem tudtam mire vélni, hiszen miután nem jelentkezett, gondoltam lezártuk a dolgot, és folytattam tovább a mindennapjaimat. Végül mégis partner voltam, ismét beszélgetésbe elegyedtünk, majd annyira belemerültünk, hogy a régóta várt találkozó is megtörtént, és nem is kellett sokat várni rá, még aznap csöngetett az ajtómon.

A vonzalom kettőnk között tagadhatatlan, volt benne valami, ami nagyon tetszett. Annyira azonban nem, hogy párkapcsolatban gondolkodjak, és hát az elején le is tisztáztuk, hogy egyikünk sem vágyik a klasszikus, hosszú távú együttlétre.

Viszont valami volt benne, ami miatt szemet tudtam hunyni a majd’ egy hónapos hallgatás felett.

Természetesen most is megbeszéltük, hogy mivel annyira jól éreztük magunkat együtt, ennek kell, hogy legyen folytatása. Lett is, a közösségi oldalak üzenetei és kommentjei között. Tehát kezdődött minden előröl. Egy-két tartalommentes beszélgetés, melynek központi elemei ismét a „mi lenne, ha” és a „milyen jó volna, ha” gondolatok voltak. S mikor én ezekre ráuntam, hol szépen, hol durvábban hoztam a fiatalember tudtára, hogy nekem erre nincs időm.

Az elmúlt fél év tehát erről szólt: hol feltűnt, szépeket írt, ígért, hol eltűnt hetekre.

Ezt játszottuk, én pedig nem tudtam ellenállni a csábításnak. Szóval húztuk, halasztottuk ezt egészen addig, míg az utolsó alkalommal, mikor nálam járt, kicsit jobban belemerültünk a beszélgetésbe. Ezen alkalommal derült fény számomra szinte mindenre. Nemcsak kizárólag vele, hanem magammal kapcsolatban is.

Hogy mennyire szomorú az, hogy az ember megvonja magától a szeretetet, mert fél attól, hogy csalódhat vagy sérülhet. Akkor és ott, miközben arról mesélt, milyen törés volt az életében, hogy elveszítette az egyik szerettét, és hogy mennyire megviselte az, amikor csalódnia kellett az egykori szerelmében, akkor összeállt minden. Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy én nem akarom tovább folytatni az elmúlt időszak „játszadozásait” sem vele, sem mással. Nem akarok szeretetmorzsákat összekaparni egy-egy éjszaka alkalmával.

Pontosan az, amit én a védekezés eszközének hittem, az vezetett el odáig, hogy ráébredjek: mennyire hiányzik az, hogy ismét szerethessek és szeressenek, falak és mindenféle kontrolált érzelem nélkül...

Ajánljuk még: 

TÁRSKERESÉS ÖTVEN FELETT – CSAPDÁK ÉS LEHETŐSÉGEK
MINDENKI SÉRÜL A SZERELMI HÁROMSZÖGBEN, ÉS JÓ ESÉLLYEL MINDENKI TEHET IS RÓLA
LAKVA ISMERSZIK AZ EMBER? – KÉRDÉSEK ÉS TETTEK, AMIKEN KÖLTÖZÉS ELŐTT ESSETEK TÚL