Társkeresés ötven felett – csapdák és lehetőségek

 2019 decemberében mutatták be az olasz mozikban a The App című filmet, amit jelenleg, a COVID-helyzet miatt nem a művészmozik műsorán, hanem az internet filmes felületein érdemes keresni. Elisa Fuksas olasz rendezőnő filmjének főhőse egy tehetséges fiatal színész, Nick (Vincenzo Crea), akit barátnője, az antropológiából szakdolgozó egyetemista vesz rá arra, hogy csatlakozzon egy társkereső applikációhoz. Eleinte nagyokat nevetnek az egészen, de közben figyelnek és elemeznek is.

A történet aztán fordulatot vesz: a főhős lassan „rákattan” az applikációra, s munkáját is elhanyagolva egyre több időt tölt a rendszerben, ugyanis úgy érzi: rátalált az igazi, nagy szerelem. Elkezd beszélgetni egy olyan asszonnyal, aki mindig pontosan azt válaszolja, amire vágyik, sokszor órákon át csevegnek a legmélyebb lelki problémákról, megszűnik a tér és az idő.

Teljesen belehabarodik a szerelmébe, pedig még nem is látta az arcát, csak a hangját ismeri,

illetve egy-egy képkockát a másik életéből. Végül teljesen kilép addigi életéből, odahagyja filmszerepeit, elhanyagolja családját, s egyszercsak a hang közli: ő nem is létezik. Valójában, akivel Nick minden nap egyre több órát csevegett, csak a program által létrehozott alak, aki azért ismerte ennyire pontosan a főhős belső érzelmeit és gondolatait, mert az applikáció minden más programmal, amely a telefonján van, kapcsolatba került, így pontosan ismeri levelei tartalmát, a közösségi média oldalakon kitett like-okat és dislike-okat, rendeléseit, feljegyzéseit – egyszóval mindent. Nick idegösszeroppanást kap, de fél év alatt újraépíti magát, és folytatja megszakított életét, immár valódi emberekkel, szomorú emlékként őrizve ezt a furcsa kalandot.

Ez a történet nemcsak a mai húszas-harmincas-negyveneseket, a „digitális bennszülötteket”, hanem az ötven év felettieket is elgondolkodtathatja; nemcsak arról, hogy általában milyen programokat töltünk le a telefonunkra, hanem arról is, hogyan érdemes társat keresnünk ötven év felett. Ez a feladat ugyanis nagyon sokszor – sőt: az utóbbi időkben egyre többször! – adódik a számunkra: felnőnek a gyermekeink, s önálló életükben már nem foglalkoznak annyira velünk; elváltunk, vagy elvesztettük partnerünket, s egyszer csak hirtelen arra eszmélünk: jó lenne valakivel rendszeresen beszélgetni, utazni, szerelmeskedni – aki nem pusztán csak a barátunk, hanem egy lépéssel közelebb áll hozzánk. Teljesen természetes és helyes dolog ez, József Attila is megmondta: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”

lyenkor egyre gyakrabban a leggyorsabb megoldás felé kapunk: a társkereső programhoz. Rengeteg előnye van, például nem kell azonnal találkozni, otthonról is lehet használni, széles a választék – egyszóval elsőre minden rendben van. Környezetemben egyre több ember van, aki így talált magának párt, sőt: olyanok is vannak, akik azóta már össze is házasodtak, és közös gyermekük is született. Nincs ezzel semmi gond – mégis fontos, hogy néhány dologra felhívjuk a figyelmet, amelyekre nagyon kell vigyáznunk.

Az első az, hogy az internet világában az ember nem teljesen saját magát adja, hanem többnyire egy „self”-et hoz létre. Ebben szinte

szükségképpen szebbre, jobbra, okosabbra, soványabbra, fiatalabbra festjük magunkat a valóságnál.

Éppen ezért, ha találkozunk egy megnyerő emberrel, célszerű mihamarabb átlépni a valóságos találkozások világába, hogy lássuk: igaz-e a szép kép, vagy feleslegesen töltöttük el az időnket.

Szintén fontos az, amit az olasz film feszeget, ugyanis a legtöbb társkereső applikáció „tindervölgyet” csinál: sajátos algoritmusaival értékeli a jelentkezőket, és egyáltalán nem a véletlen dobja elénk a hozzánk illő és nem illő embereket, hanem a program, amely a hasonló pontszámú embereket teszi egymás mellé. Szó nincs tehát szabad választásról, gyakorlatilag a valósághoz hasonló szűk mezsgyén mozgunk, a vágyott széles paletta helyett.

Nem árt azt sem tudni, hogy ezeken az oldalakon a legtöbben egyszerre több vasat tartanak a tűzben. Mindenki a legjobbat akarja magának, így próbálkozik, akár úgy is, hogy egyszerre több tucat emberrel tart kapcsolatot, ez pedig szükségképpen odavezet, hogy

egy sajátos szerelmi-kereskedelmi plázában érezzük magunkat,

ahol a kirakatban vagy a polcokon ülve vevőkre várunk, miközben egyszerre mi is válogatunk a különféle termékek közül. 

A valódi megismerés útja és módja nem ez – nagyon sokszor az elsőre unszimpatikus ember lesz életünk szerelme: gondoljunk csak a Varázshegy Hans Castorpjára, aki akkor szeret bele Madame Chauchatba, amikor az ajtócsapkodva viharzik be az étkezőbe.

A társkeresésnél ezeket a programokat, legyenek akármilyen csillogó-villogóak, ne vegyük túl komolyan. Lehetséges, hogy itt találjuk meg az igazit, de a társkeresésnél ezzel együtt ne hanyagoljuk el a régi, bevált utakat sem. Igen, a barátok, az ismerősök jellemzően tudják, hogy ki a szabad ember, s hogy tényleg összeillenénk-e. Évezredek óta így zajlik a társkeresés a világon, s ezt minden bizonnyal nem is tudja felülírni bármiféle varázsprogram. Ellenben annál inkább függői lehetünk a társkeresés ezen típusának, amely sok ember felületes megismerését hozhatja, de igazi, mély kapcsolatot jóval ritkábban.