Idős korban tanulni? Ezek megőrültek?

Szocio

Idős korban tanulni? Ezek megőrültek?

Egy képzeletbeli időgépbe ülve most utazzunk vissza, 1972 nyarához. Magyarországon is rekkenő, párás hőség volt ekkor (egy napra sem ment 24 fok alá a hőmérséklet, de szinte minden nap esett), azonban Franciaországban igazi, banánérlelő kánikula volt. Ekkor történt, hogy Pierre Vellas (1924-2005), francia szociológus professzor kitalálta, hogy a kissé unalmas francia kisvárosban, Toulouse-ban élő nyugdíjasoknak a forró nyárban, amikor folyamatosan otthon vannak, és nézik a tévét, az egyetemen előadásokat szervez. Az egyetem nagyelőadója hűvös volt, a program pedig nagyon sikeres, s a szeniorok létszáma nem hogy nem csökkent, hanem folyamatosan növekedett, így az oktatási szemeszter végére már több százan voltak egy-egy előadáson. 

Nem lett volna érdemes itt abbahagyni, és Vellas nem is akarta, hogy a program véget érjen. 1973 elején úgy döntött, hogy a tanulási programot elnevezi a Harmadik Kor Egyetemének, s már első írásaiban hangsúlyozta, hogy az időskori (harmadik kori) tanulásnak több értéke és célja van. A rendszeres tanulás Vellas szerint hozzájárul az idősebb emberek fizikai, mentális és társadalmi egészségi szintjének és életminőségének javításához. Mit jelent ez? A program vezetője már az első pillanattól kezdve nagyon fontosnak tartotta azt, hogy az idős emberek (nála 55 év felettiek) ne csak szellemi képzést kapjanak, hanem rendszeresen mozogjanak is. Torna-, gyaloglás-, futás- vagy tánckurzusokon vegyenek részt, kinek-kinek tetszése és egészségi állapota szerint, hiszen a mozgás a vérkeringés őre, s valóban hatékony szellemi tevékenység nem végezhető a rendszeres testmozgás nélkül: úgy is mondhatjuk ezt: meg kell adni a császárnak (a testnek), ami a császáré, és istennek (a léleknek és a szellemnek), ami az istené…

Vellas programjában külön kiemelésre került a mentális egészség is,

ami egyrészt jelentette a memória karbantartását (és ezzel együtt küzdelmet a demencia ellen, illetve ha már megvan a probléma, akkor a munkát a demencia lassítása érdekében), illetve az agy mindkét féltekéjének fejlesztését (matematika, logika, memóriatréningek, illetve rajz, művészettörténet, pszichológia, színházlátogatási programok). Sőt: Vellas szorgalmazta, hogy a tanulásra vállalkozó szeniorok ne csak tanuljanak, hanem maguk is vegyenek részt társadalomtudományi kutatásokban, nemcsak az interjúk alanyaként, hanem akár kutatási asszisztensként is. Mindezekkel a programokkal már a kezdet kezdetén messze túllépett az ún. szabadegyetemi kereteken, amelyeknek az a célja, hogy az idős ember betekintést nyerjen a tudomány világába, és valami érdekeset, újszerűt megismerjen.

Vellas hatására a Harmadik Kor Egyetemei elterjedtek Európában, s ez annál is inkább gyorsan történt, mert a tájékozottabb európai professzorok már hallottak arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban már 1962-ben volt egy New Yorki főiskola, amely időseket oktatott. Sőt: 1971-ben a Fehér Házban volt egy konferencia, amelynek témája az idősödés volt, s itt az akkor éppen 71 esztendős Howard McClusky andragógus és pszichológus már azzal állt elő, hogy az idős emberre nem csak az egészségügy alanyaként és tárgyaként kell tekintenünk, hanem legfőképpen a tanulási programok révén számos egyéb szükségletét kell kielégítenünk. Ilyen szükséglet a nehézségekkel való megküzdési, a kifejezési, a társadalom értékvilágaihoz történő hozzájárulási, a vélemények-nézetek befolyásolási és a transzcendencia-szükségletek. Nem meglepő, hogy a hetvenes évek második felétől rendkívül komplex programok alakultak ki szerte a világon az idősek tanítására, s a nyolcvanas évek végére már oda jutott Nyugat-Európa, hogy valóban senki nem lepődött meg azon, ha valaki akár 80 vagy 90 évesen is beül az iskolapadba.

E sorok írója a 2000-es esztendő környékén Svájcban, Olaszországban és Finnországban már olyan komplex szenior oktatási programokkal találkozott, amelyek Magyarországon csak egy évtizeddel később valósultak meg.

Közép-Európában ez a történet tehát nem ilyen vidáman alakult: a nyolcvanas évek közepén az egri Hidy Pálné, főiskolai tanár egy ígéretes idős-tanulási programot indított az ottani főiskolán, s szenior egyetemük legjobb hallgatóit felvételi nélkül még fel is vették bölcsész szakokra, s néhányan diplomát is szereztek. Ekkor azonban, meg nem erősített hírek szerint néhány helyi politikai vezető megfúrta a programot, mondván, hogy az idős ember inkább maradjon otthon, ne csináljon semmit. (Valószínűleg ezek a csinovnyikok lepődtek volna meg legjobban, ha tudták volna, hogy ezzel egy híres, de ekkorra már idejét múlt gerontológiai szakmai felfogást, a disengagement (szeparálódás, elkülönülés) programját hirdetik, amelyet ekkor már az időskori aktivitás programjai mindenhol felülírtak a nyugati világban, s egy magára valamit is adó kutató sem vallott már ilyen nézeteket).

Magyarországon a kétezres évek első évtizedének végéig elsősorban csak nyugdíjasoknak szóló szabadegyetemek voltak, illetve egészségügyi előadások. A 2010-es évek elejétől azonban – elsősorban a budapesti Zsigmond Király Főiskolán (ma Milton Friedman Egyetem), a Pécsi Egyetemen, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karán, Miskolcon és Győrben ígéretes, szép és a nemzetközi trendekkel egybevágóan komplex tanulási programok indultak el, amelyeken mára már összesen legalább tízezren tanulnak. Közép-Európában is „beért tehát a vetés” – Pierre Vellas, ha élne, biztosan büszke lenne a sokféle magyar képzést látva.

Ma már tehát nincs más dolga az ötven év felettinek, ha tanulni akar, minthogy beírja a Google-ba a kulcsszavakat: „szenior tanulás”, „szenior akadémia”, „nyugdíjasok akadémiája” – és tucatnyi izgalmas program várja őt. Mára tehát már Magyarországon is egyre kevesebben mondják azt, hogy „megőrült”, aki idősebb korában is tanul, sőt: egyre többen vallják, hogy „it is never too late to learn”, azaz tanulni sohasem késő…

Ajánljuk még:

„MIT JELENT AZ, HOGY CIGÁNY? ÉS AZ, HOGY VALAKI MELEG?” – KOMOLY, FAJSÚLYOS KÉRDÉSEK GYEREKEKTŐL

MÉG ARRÓL IS HAZUDUNK, HOGY MENNYIT HAZUDUNK

„FELERŐSÖDTEK A TRADICIONÁLIS LÉTFORMÁK, ÉRTÉKEK” – INTERJÚ NEMES ORSOLYA GENERÁCIÓKUTATÓVAL

Zavaros kóla – Korlenyomat a '90-es évek kórházi vécéjéből
Gyerekként a részeg emberektől és F.-től féltem a legjobban. Nem értettem, miért viselkednek olyan furcsán azok a férfiak, akik a kocsmából térnek haza. Édesapámmal, aki a falu lelkésze volt, a tornácról láttuk, ahogyan esténként a „jó templomos embereknek” tartott atyánkfiai kegyelemre szorult állapotban botorkálnak haza. 

 

Már követem az oldalt

X