Nem lett volna érdemes itt abbahagyni, és Vellas nem is akarta, hogy a program véget érjen. 1973 elején úgy döntött, hogy a tanulási programot elnevezi a Harmadik Kor Egyetemének, s már első írásaiban hangsúlyozta, hogy az időskori (harmadik kori) tanulásnak több értéke és célja van. A rendszeres tanulás Vellas szerint hozzájárul az idősebb emberek fizikai, mentális és társadalmi egészségi szintjének és életminőségének javításához. Mit jelent ez? A program vezetője már az első pillanattól kezdve nagyon fontosnak tartotta azt, hogy az idős emberek (nála 55 év felettiek) ne csak szellemi képzést kapjanak, hanem rendszeresen mozogjanak is. Torna-, gyaloglás-, futás- vagy tánckurzusokon vegyenek részt, kinek-kinek tetszése és egészségi állapota szerint, hiszen a mozgás a vérkeringés őre, s valóban hatékony szellemi tevékenység nem végezhető a rendszeres testmozgás nélkül: úgy is mondhatjuk ezt: meg kell adni a császárnak (a testnek), ami a császáré, és istennek (a léleknek és a szellemnek), ami az istené…
Vellas programjában külön kiemelésre került a mentális egészség is,
ami egyrészt jelentette a memória karbantartását (és ezzel együtt küzdelmet a demencia ellen, illetve ha már megvan a probléma, akkor a munkát a demencia lassítása érdekében), illetve az agy mindkét féltekéjének fejlesztését (matematika, logika, memóriatréningek, illetve rajz, művészettörténet, pszichológia, színházlátogatási programok). Sőt: Vellas szorgalmazta, hogy a tanulásra vállalkozó szeniorok ne csak tanuljanak, hanem maguk is vegyenek részt társadalomtudományi kutatásokban, nemcsak az interjúk alanyaként, hanem akár kutatási asszisztensként is. Mindezekkel a programokkal már a kezdet kezdetén messze túllépett az ún. szabadegyetemi kereteken, amelyeknek az a célja, hogy az idős ember betekintést nyerjen a tudomány világába, és valami érdekeset, újszerűt megismerjen.
Vellas hatására a Harmadik Kor Egyetemei elterjedtek Európában, s ez annál is inkább gyorsan történt, mert a tájékozottabb európai professzorok már hallottak arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban már 1962-ben volt egy New Yorki főiskola, amely időseket oktatott. Sőt: 1971-ben a Fehér Házban volt egy konferencia, amelynek témája az idősödés volt, s itt az akkor éppen 71 esztendős Howard McClusky andragógus és pszichológus már azzal állt elő, hogy az idős emberre nem csak az egészségügy alanyaként és tárgyaként kell tekintenünk, hanem legfőképpen a tanulási programok révén számos egyéb szükségletét kell kielégítenünk. Ilyen szükséglet a nehézségekkel való megküzdési, a kifejezési, a társadalom értékvilágaihoz történő hozzájárulási, a vélemények-nézetek befolyásolási és a transzcendencia-szükségletek. Nem meglepő, hogy a hetvenes évek második felétől rendkívül komplex programok alakultak ki szerte a világon az idősek tanítására, s a nyolcvanas évek végére már oda jutott Nyugat-Európa, hogy valóban senki nem lepődött meg azon, ha valaki akár 80 vagy 90 évesen is beül az iskolapadba.
E sorok írója a 2000-es esztendő környékén Svájcban, Olaszországban és Finnországban már olyan komplex szenior oktatási programokkal találkozott, amelyek Magyarországon csak egy évtizeddel később valósultak meg.
Közép-Európában ez a történet tehát nem ilyen vidáman alakult: a nyolcvanas évek közepén az egri Hidy Pálné, főiskolai tanár egy ígéretes idős-tanulási programot indított az ottani főiskolán, s szenior egyetemük legjobb hallgatóit felvételi nélkül még fel is vették bölcsész szakokra, s néhányan diplomát is szereztek. Ekkor azonban, meg nem erősített hírek szerint néhány helyi politikai vezető megfúrta a programot, mondván, hogy az idős ember inkább maradjon otthon, ne csináljon semmit. (Valószínűleg ezek a csinovnyikok lepődtek volna meg legjobban, ha tudták volna, hogy ezzel egy híres, de ekkorra már idejét múlt gerontológiai szakmai felfogást, a disengagement (szeparálódás, elkülönülés) programját hirdetik, amelyet ekkor már az időskori aktivitás programjai mindenhol felülírtak a nyugati világban, s egy magára valamit is adó kutató sem vallott már ilyen nézeteket).
Magyarországon a kétezres évek első évtizedének végéig elsősorban csak nyugdíjasoknak szóló szabadegyetemek voltak, illetve egészségügyi előadások. A 2010-es évek elejétől azonban – elsősorban a budapesti Zsigmond Király Főiskolán (ma Milton Friedman Egyetem), a Pécsi Egyetemen, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karán, Miskolcon és Győrben ígéretes, szép és a nemzetközi trendekkel egybevágóan komplex tanulási programok indultak el, amelyeken mára már összesen legalább tízezren tanulnak. Közép-Európában is „beért tehát a vetés” – Pierre Vellas, ha élne, biztosan büszke lenne a sokféle magyar képzést látva.
Ma már tehát nincs más dolga az ötven év felettinek, ha tanulni akar, minthogy beírja a Google-ba a kulcsszavakat: „szenior tanulás”, „szenior akadémia”, „nyugdíjasok akadémiája” – és tucatnyi izgalmas program várja őt. Mára tehát már Magyarországon is egyre kevesebben mondják azt, hogy „megőrült”, aki idősebb korában is tanul, sőt: egyre többen vallják, hogy „it is never too late to learn”, azaz tanulni sohasem késő…
Ajánljuk még:
„MIT JELENT AZ, HOGY CIGÁNY? ÉS AZ, HOGY VALAKI MELEG?” – KOMOLY, FAJSÚLYOS KÉRDÉSEK GYEREKEKTŐL
MÉG ARRÓL IS HAZUDUNK, HOGY MENNYIT HAZUDUNK
„FELERŐSÖDTEK A TRADICIONÁLIS LÉTFORMÁK, ÉRTÉKEK” – INTERJÚ NEMES ORSOLYA GENERÁCIÓKUTATÓVAL
