Vannak komoly, fajsúlyos és őszinte kérdések gyerekektől, amelyek megválaszolását nem lehet sutba dobni. Mikor ilyenekkel találkozom, eszembe jut egy mese, ami csak látszólag mese, valójában inkább alapmű nekem. Így szól:
„A kisfiú semmit nem tudott arról, miről szólnak a hírek. Nem foglalkozott társadalmi problémák sokaságával, nem érdekelte a politika, mit sem sejtett az emberiséget érintő kérdések jórészéről. Híradót soha nem látott, rádiót nem hallgatott. Öt és fél éve alatt nem kellett megtanulnia, mi az a rasszizmus, az igazságtalan megkülönböztetés vagy a hatalommal való visszaélés. Talán szavakba sem tudná önteni, milyen erkölcsi normák szerint él, melyek azok az elvek, amelyekhez minden körülmények között tartja magát. Ő csak egy kisfiú. Egy fehér bőrű, szőke, hosszú hajú, barna szemű kisfiú. Tiszta lélek. Őszinte. Elfogadó. Elutasító. A világra nyitott, mégis mindent megkérdőjelező kisgyermek.
Egy nap fagyizni ment a családjával, és a cukrászdában egy színes bőrű, fekete lány kávézott. Hosszasan nézte őt a kisfiú, nem is nézte, inkább aranyosan bámulta. Új volt neki a látvány, mivel korábban csak néhányszor látott hozzá hasonlót a való életben. A lány mosolygott a kisfiúra, aki azonnal viszonozta a pillanatnyi kedvességet.
»Ugye az is szép, akinek ennyire sötétbarna meg fekete a bőre? Mert szerintem az a lány ott nagyon szép« – mondta a kisfiú az anyukája felé fordulva, miközben rábökött a vaníliára és a duplacsokira, majd búcsúzásként ismét rámosolygott a lányra.”
Hétköznapi történet. Egyhangú mese egy szürke csütörtöki napon, ami velem és a kisfiammal történt. Nekem mégis alapmű lett, mert sok fontos dologra rávilágít.
Őszinte kérdésekre őszinte válaszok
Hol bújik ki a kisbaba? Hogyan is megy oda be? Mit jelent az, hogy cigány? És az, hogy valaki meleg? Miért csúnya szó a „bazdmeg”? Hol lakik az Isten? És őt ki szülte? Miért lesz valakinek fekete a bőre? Mit jelent az, hogy lombikbaba? Mi is zsidók vagyunk? Miért válnak el egymástól a házastársak?
Megannyi kérdés, amit gyerekeim szegeztek nekem az elmúlt évek legváratlanabb pillanataiban. Őszinte, tiszta érdeklődés. Természetes jelenség. Sokról azt sem tudnám megmondani, honnan szedték.
Férjemmel együtt a nyitott gondolkodás hívei vagyunk, és minden gyermeki kérdést komolyan veszünk.
Egy gondolatot sem hessegetünk el, válaszolunk rá életkoruknak megfelelően. Mert nincs kibúvó. Olykor bizony jókora fejtörést okoznak, lányos zavaromban hirtelen nem tudom, hogyan is fogjak neki egy-egy kényesebb témának, de végül mindig sikerült kielégítenünk aktuális tudásvágyukat. Éppen csak annyi új információval látjuk el őket, amennyire kíváncsiak. Se többel, se kevesebbel. Volt, hogy megelégedtek egy tőmondatos válasszal, de olyan is akadt, amikor továbbkérdeztek. Kérdezzenek is jó sokat, erre is tanítjuk őket: kérdezz sokat, mindig légy kíváncsi!
Ösztönből született gondolat
Szeretem az effajta gyermeki őszinteséget, ami nagy adag bátorsággal jár kéz a kézben. Mert ezekből lehet építkezni. Szülőként szem előtt tartom, hogy gyerekeim ne külsőségek alapján ítéljenek, sőt soha ne is ítéljenek, inkább megértsenek, s ezek után saját maguk alkossanak véleményt. Soha semmit nem rágok a szájukba, nem erőszakolom rájuk saját véleményem. Mert minden nap tanítjuk, terelgetjük őket, viszont a tapasztalás élményét nincs jogunk elvenni tőlük! Nem lehet cél az sem, hogy a saját magam képére formáljam őket. Mindhárman külön entitások már születésük óta, saját személyiséggel, habitussal, gondolatokkal, világképpel. Ha hirtelen nem is tudok válaszolni valamely kérdésükre, megfordítom a dolgot.
Érdekel, ők hogyan látják a világot néhány évesen, ezért rendre visszakérdezek: és te mit gondolsz?
Így tudtam meg, hogy szerintük Jézus lány, mert hosszú a haja és a Jézus különben is lánynév. Isten pedig pont ugyanott lakik, ahol a Télapó. A lányok eleve úgy születnek, hogy kisbaba van a pocakjukban, aki csak akkor kezd növekedni, ha már felnőtt a kislány és szerelmes lesz. Cigány az, aki olyan szép, mint Esmeralda a Notre Dame-i toronyőr című mesében, ha pedig meghalok, akkor végre megtudhatom, ki rejti a csizmánkba december 6-án az aprócska meglepetést. Számtalan logikus magyarázat.
Néhány teóriájukat kiigazítom: például tudják már, hogyha valakinek elválnak a szülei, attól még ugyanaz marad az anyukája és apukája, mint korábban. Csak azért, mert az apuka újranősül, nem lesz valakinek az anyukája is más. Némelyeket pedig meghagyok úgy, ahogy ők azt gyermeki fantáziával összerakták, mert nem tartom fontosnak a korrekciót, és életkoruk sem engedi meg a tudományos értekezést a rideg valóságról – épp ezért sosem kezdtem hosszas biológiai tényfeltárásba a babakérdéssel kapcsolatban. Egyelőre hallgatok a spermiumokról, a petesejtről és a megtermékenyítés előtti nemi aktusról. Viszont hónapok óta sokat beszélgetünk a duciságról, mert sajnos már ilyen kicsi korban téma lett itthon. Mondhat bárki, bármit a testünkről az óvodában, bár nem szép magatartás, de még csúfolhat is gömbölyded formánk miatt, akkor sem ez határozza meg a személyiségünk.
„Az a fontos, ami itt és itt van!” – mutatnak ilyenkor a fejükben mozgolódó szürkeállományra és a mellkasukban dobogó szívükre. Ezt én tanultam tőlük.
Sokkal egyszerűbben fogalmazták meg az idilli valóságképet, mint azt én tettem volna felnőtt fejjel. Külcsín, belbecs – nem mindig jár párban, az élet pedig sokszor igazságtalan. Van, amin nem tudunk változtatni. Alkalmazkodnunk kell. Mégis tegyünk meg mindent, ha szükséges, hogy létrejöjjön a változás.
Szívem szerint néha azt tanácsolnám a gyerekeimnek: rúgj bele, add vissza, nevesd ki te is! Mégsem teszem, mert nem tisztem az önbíráskodás. Helyette igyekszem erősíteni a lelküket, ösztönzöm őket arra, hogy bízzanak magukban, mégis legyenek tisztában korlátaikkal. Tegyenek meg minden tőlük telhetőt, a többi nem rajtuk múlik. Nem kell mindenkit szeretni, elfogadni sem kell a világon élő közel nyolcmilliárd embert. Mert szerintem van, ami elfogadhatatlan, és vannak, akik nem elfogadhatók. Van, amikor egyetértenek velem, és van, amikor szerintük nem konzekvens az én hipotézisem. Nem baj, nem vagyunk egyformák!
A világ sokszínű
A puszta tényeknél vannak sokkal fontosabb dolgok is, és mi erre igyekszünk hangsúlyt fektetni. Kevés olyan helyzet van, ami fekete vagy fehér. És oly sok, ami több, más színekben pompázik, a szivárvány összes színében játszik. Rengeteget mesélünk nekik olyan emberekről, akik tudásuk vagy tetteik miatt kiemelkedőek. Ilyenkor nemcsak ők tanulnak, engem is ösztönöznek őszinte meglátásaik, árnyalt gondolataik, igazán különleges hozzászólásaik. Két öt és féléves, valamint lassan nyolcéves gyerekünk tudja, miért nagy szó az, hogy Barack Obama nyolc évig volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, hogy miért fontos tény, hogy II. Erzsébet nőként hatvannyolc éve ül az Egyesült Királyság trónján. Ismerik Misty Copland, afroamerikai balettáncos nevét, tudják, hogy miért volt annyira nehéz valóra váltania gyerekkori álmát Hugonnai Vilmának, és hogy miért egyedülálló a világon a 100 Tagú Cigányzenekar. A híres hősök, névtelen példaképek mellett pedig
vannak ugyanolyan fontos személyes harcok, amiket nem elég egyszer megvívnunk. És nem elég egyszer nyernünk.
Elfogadás. És az, ami semmi esetre sem elfogadható. Nem beletörődni, hanem kérdezni. Ne féljünk nemet mondani, és ha úgy van, nyugodtan féljünk is egy kicsit. Nem szégyen másnak lenni, és nem kell pironkodnunk szürkeségünk miatt sem. Szeressük magunkat, és ne szeressünk mindenkit! Maradjunk őszinték, mert megéri tisztességesnek lenni. Megannyi tanítás, amit nem skandálok nekik unos untalan, mégis valahogy a bőrük alá kúszik példákon keresztül, meséken át, a valósággal ismerkedve. És persze olyan is van, amikor nem érek náluk célba. Ez is hozzátartozik, titkon még örülök is neki.
Én már felnőtt vagyok. Túl rengeteg igazságtalanságon, megalázó helyzeten, mocskolódó rosszindulaton és aljas rágalmazáson. Megannyi csodán. Minden hatással van rám, de a folytatásban sem mondok le a mindenkori fejlődésről. Azt hiszem, nincs nap, hogy ne jutna eszembe Esterházy Péter zseniális gondolata, miszerint: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá”. Sokszor kihúzott már a csávából ez a mondat. Ha picit nagyobbak lesznek, gyerekeimnek is feltétlen megtanítom, de addig – mivel még csak óvodások és kisiskolások – Teréz Anya legszebb és legegyszerűbb mondatát szajkózom sokszor. Én már felnőtt vagyok, mégis szeretném hinni, hogy igaz: „a béke egy mosollyal kezdődik.”.
Akár egy ártatlannak tűnő, családi fagyizás alkalmával, egy szürke csütörtöki napon.
/A nyitókép a szerző tulajdona./
Ajánljuk még:
Leona, a főnixszé lett városi galamb: mese a madarak és fák világnapján
