Leona, a főnixszé lett városi galamb – Mese a madarak és fák napjára

GolfÁramlat

Leona, a főnixszé lett városi galamb – Mese a madarak és fák napjára

Május 10-én ünnepeljük a Madarak és fák napját. Ez alkalomból szeretném nektek elmesélni a mi „szárnyaló” történetünket, ami azt hiszem, többet mond minden szónál az emberi gyarlóságról és bolygónk kizsigereléséről. 

Egy biológia-földrajz szakos apával nekem és testvéreimnek észrevétlen beleivódott bőrünkbe a természet szeretete és megbecsülése, a növények és állatok ismerete, védelme, környezetünk megóvása. Sokan megmosolyognak, amikor nem taposom agyon a lótetűt, vagy amikor az ablakon beszökött poloskákat papírlapra csalogatom és visszaengedem a szabadba.  –

Gyerekeim sajnos soha nem ismerhették meg nagyapjukat, de megpróbálom ugyanezt a mentalitást átadni nekik. Persze tudásban és elszántságban apa lába nyomába sem érhetek, mégis igyekszem továbbörökíteni azt, amit tőle kaptam. Büszkén nyugtáztam, hogy munkám gyümölcse kezd beérni, amikor két éve az akkor még óvodás lányom így jellemzett engem egy anyák napi ünnepségen: „nyáron mindig kimenti a bogarakat a medencéből”.

1906 óta minden évben május 10-én ünnepeljük a Madarak és fák napját. 

Ugyan nem tartom magam sem hobbi-ornitológusnak, sem lelkes, amatőr erdészmérnöknek, mégis sokat tudok mind a madarakról, mind a fákról, és tanulok is bőszen minden évben. Azt hiszem, a szívem nagyobb, mint a tudásom. Talán ezért is vetemedtem arra, hogy hazavigyek egy sérült, beteg városi galambot...

Egy fagyos januári reggelen elvittem szokásos sétájára idős kutyánkat. A park közepén ott feküdt egy galamb. Először Bingó kutyánk is meg akarta támadni, ekkor láttam, hogy képtelen elrepülni. Jéghideg volt, és arrafele rengeteg kutyasétáltató megfordul. Megfogtam hát a reszkető szárnyast, akinek annyi ereje sem volt, hogy hadakozzon ellenem, és elrejtettem egy bokor alá, hátha ott nem találja meg senki, és hamarosan elrepül. De csak nem hagyott nyugodni a gondolat, ezért hazaérve kerestem egy dobozt, és megkértem a férjemet, hogy menjen érte. Hazahozta. Közben heves telefonálásba kezdtem: mégis mit csináljunk most ezzel a jószággal? Utolértem egy-két madárvédő alapítványt, akik nem sok jóval kecsegtettek, tulajdonképp lemondtak róla. Egy galambbal ők bizony nem foglalkoznak. Megértettem a miérteket. A Facebook-on is segítséget kértem, de ott

legtöbben felelőtlennek tartottak, amiért egy galambot, aki mindenféle csúfondáros betegséget terjeszt, beengedtem a gyerekeim közé. 

Akadt olyan, aki kerek-perec azt javasolta: hagyjam ott meghalni, ahol volt. Végül Kovács Sándor, amatőr természetfotóstól (akit mindenki csak Madarász Sanyiként emleget speciális tudása miatt) rengeteg szívből jövő jó tanácsot kaptam. A Tollas Barát Madármentés csapatától szintén, akik másnap eljöttek volna Leonáért (időközben lányaim ezt a nevet adták védencünknek), hogy átvegyék tőlünk gondozását.

Leona – mit sem sejtve a körülötte kialakuló vitákról – órákig békésen pihent dobozában, a radiátor mellett, de nem evett, nem ivott. Hiába próbáltuk erre bírni a férjemmel. 

A gyerekeim egész nap mellette gubbasztottak, énekeltek és meséltek neki. Nagyon megszerették.

Én pedig felkészültem minden eshetőségre, mert sajnos nagyon úgy tűnt: Leona nem éri meg a reggelt. Hiába csöpögtettem a csőrére vizet, hiába toltam közvetlen elé az élelmet, semmire nem reagált. Csak pislogott szomorúan lakályos kartondobozában.

Fotó: Lehoczky Rella

Mielőtt mi is aludni indultunk volna, tettünk egy utolsó próbát. A férjem óvatosan kivette, én pedig újra megpróbáltam belediktálni néhány falatot. Sikertelenül. Már épp megbékéltem a gondolattal, hogy Leona reggel már nem ébred velünk, a gyerekeim zokognak majd, de legalább nem hagytuk egyedül megfagyni az utcán. Esetleg emberségből tanultak valami apróságot. Aztán motoszkálást hallottunk... Kikecmeregtünk az ágyból, és legnagyobb ámulatunkra, pártfogoltunk ott tipegett az étkezőasztalon. Egészségtől kicsattanva járkált büszkén, mint aki megnyert egy súlyos csatát, egyetlen karcolás nélkül győzedelmeskedve repdesett hol az egyik székre, hol pedig az ablakpárkányra. A férjem kinyitotta neki az ablakot, Leona pedig huss, kirepült úgy, mint a mesében. 

Rövid ideig még ott üldögélt egy fa ágán, majd onnan is elrugaszkodott, és még magasabbra emelkedett, akár egy főnixmadár. Megkönnyeztem a pillanatot. 

Azóta is szívesen beszélgetünk arról az egyetlen napról, amikor beköltöztettünk magunkhoz egy közönséges galambot. A gyerekeim sokszor lerajzolták őt az óvodában, még ma is minden galambban Leonát vélik felfedezni. Azt hiszem, ez örök emlék marad nekik. És nekem is.

A mi Leonánk csak egy galamb volt. Akiknek közterületi etetése szabálysértésnek minősül, és akár több tízezer forintra is büntethetik. Aki számos vélt vagy valós betegséget terjeszt. Aki mindenhova odapiszkít, megkeserítve ezzel a társasházakban élők életét. A galamb (így Leona is) kártékony jószág, bár nem vadászható állat, mégis sokezer ember sportot űz abból, hogy légpuskával lövöldöz rájuk. Egy szó mint száz: a galamboknak mennie kell onnan, ahol ember él! Nem vitatkozom, mert messzire vezetne, és nem hiszem, hogy dűlőre jutnánk. Egyszerűen csak annyit tudok, hogy senkit nem hagyunk az út szélén! Talán a józan ész valóban azt diktálta volna, hogy hagyjam elpusztulni a semmirekellő élőlényt. Nekem ez mégsem ment. 

Leona története nem egy világmegváltó gondolat, amit végül ugyan segítókész tett is követett. Csupán csak egy hétköznapi esemény, ami talán semmire sincs hatással. Talán. Mégis nekem súlyos jelentéstartalommal bíró fabula. Meglehet, bárki más is segített volna neki. Szeretném ezt hinni. Hogy a világ szebb hely lett a mi jelentéktelen mentőakciónk után? A miénk egész biztosan. Sokszor úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak csepp a tengerben. De ahogy korábban Teréz anya megfogalmazta: anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb lenne a tenger. 

Csodás ünnepet kívánok minden madárnak és minden fának! Leona, sokat gondolunk rád!

(A nyitóképen egy balkáni gerlét láthattok, akiről a képet  Kovács Sándor (Harta) készítette.)

Ajánljuk még:

5 KIFOGÁS, MIÉRT NEM VAGY KÖRNYEZETVÉDŐ – ÉS AZ 5 CÁFOLAT, MIÉRT NINCS IGAZAD

TÉNYLEG ELTŰNHET A TOKAJI BOR? – MEGBESZÉLTÜK EGY-EGY POHÁRKA MELLETT

ÚJRA KELL DEFINIÁLNI A FEJLŐDÉST – ISMERED A KERESZTÉNY KÖRNYEZETVÉDELMET?