Újra kell definiálni a fejlődést – Ismered a keresztény környezetvédelmet?

Földi Ádám kollégám nemrég megjelent cikkében annak a nézetének adott hangot, miszerint ebben a nagyon modern és trendi környezetvédelemben, melybe egy igazi, XXI. századi valamirevaló ember két lábbal kell, hogy beleálljon, valami nem stimmel. De úgy alapjaiban.

A környezetért nagyon aggódók úgy akarják alakítani a jövőt, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Ehelyett arra kér minden klímaszorongót, inkább éljen együtt a természettel, és legalább egy kiskert erejéig tapasztalja meg újra, milyen az, amikor a föld ad neki ételt, fáradságos munkája eredményeként. Az írásban foglaltak lelkületéből merítve továbbgondoltam a dolgot, és azt mondom, ami a kiskertekben megvalósulhat, arra globális szinten is van esély. De ehhez először is a kecskét és a káposztát is vissza kell tennünk a maga helyére.

Fentebb nem véletlenül használtam az alternatíva kifejezést, mert

a környezetvédelem és a teremtésvédelem nem szinonimái egymásnak.

Legalábbis, amit Ferenc pápa 2015-ben kitalált és meghirdetett, és mi itt, Magyarországon elneveztünk teremtésvédelemnek, az nem ugyanaz, mint amit nagyjából ötven éve csinálunk e címszó alatt.

Jogászként és magánemberként kilencedik éve tanulom és figyelem a környezetvédelem területén végbement nemzetközi és itthoni folyamatokat, a rombolás megállítására tett kísérleteket.

Úgy látom, az elmúlt több mint ötven év sikertelenségei után – az ötven évet én az 1968-as Római Klub megalakulásától számolom, ami az első, nemzetközileg is jelentős felhívás volt az ökológiai katasztrófára –, mára odáig jutottunk, hogy a környezetvédelem szó hallatán nem a bizakodás és az összefogás öröme tölt el bennünket, hanem összeugrik a gyomrunk, szorongunk, és mindenkinek van valamilyen ellenérzése az egésszel szemben.

Nem érzik jól magukat a szakemberek, mert ugyan hallathatják a hangjukat, de még mindig egyfajta meg nem értett művészként járkálnak be különböző politikai döntéshozó testületekbe (ez nem csak Magyarországon van így), a kormányzatok sem szeretik a témát, mert – bár már egyre több politikus felismerte és érti a problémát –, mégis le kell tolniuk a választópolgárok torkán a környezetvédelemmel kapcsolatos intézkedéseket, és mi, átlagemberek is hadilábon állunk a dologgal, mert lelkünkben nagyon egyetértünk, és izzani is képesek vagyunk a motivációtól, mégis, valahol mélyen azt reméljük, de jó lenne megúszni az egészet, és tovább élni úgy, ahogyan most élünk.

Egyszóval az elmúlt évtizedek feszültségei mindenkiben ott élnek, és míg a mélyben ezek határozzák meg alapmotivációinkat, ezzel párhuzamosan, a felszínen hangoztatnunk kell, hogy egyetértünk a környezetvédelemmel, és nem használunk soha többet szívószálat, meg a szemetet is szelektíven gyűjtjük.

Csak az a baj ezzel, hogy mindezt kényszerként éljük meg. Lemondásként, korlátként, a saját életünk, terveink, céljaink gátjaként.

Pedig ennek nem kellene feltétlenül így lennie.

És itt kanyarodok vissza az elmúlt évtizedek sikertelen próbálkozásaira, mert én nem hiszek a puszta önkorlátozásban. Mindenkinek kényelmetlen, nem látjuk az ezzel elérhető célt, és hogy valóban jobbá tennénk vele a világot.

Szerintem a céljainkon kell változtatni. Ha például nem tűzzük ki célul az évről évre növekedni kényszerülő GDP-t, hanem csak annyit belőle, amennyi a jól-létünkhöz és a boldogságunkhoz elegendő, akkor közelebb kerülünk ahhoz, amit a pápa így fogalmaz meg: „a szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító”.

Ferenc pápa Laudato sí (Áldott légy) kezdetű enciklikája egy lépéssel hátrébb lép a jelenlegi környezetvédelmi megoldásokhoz képest, és azt mondja, hogy „nem elég összeegyeztetni – egyfajta középutat választva – a természetről való gondoskodást a pénzügyi nyereséggel, vagy a környezet megóvását a fejlődéssel. Ebben a kérdésben a középutak csak egy kis haladékot jelentenek az összeomlás előtt.

Egyszerűen újra kell definiálni a fejlődést.

Azt a technológiai és gazdasági haladást, amely nem jobb világot és nem magasabb életminőséget hagy maga után, nem lehet fejlődésnek tekinteni.”

Az új megoldások megtalálása jelen korunk feladata. Szerencsére vannak már példák előttünk. Ide tartoznak megítélésem szerint azok a közgazdászok, akik a „talpára akarják állítani a poharat”, és a GDP helyett más mérőszámokat igyekeznek a gazdaság középpontjába állítani. Vagy a mezőgazdaság területén szép számmal találunk már olyan kistermelőket, akik életükkel bizonyítják, hogy nem csak a monokultúrás termelésből lehet egy család megélhetését biztosítani.

Számomra ezek az emberek modernkori lámpások, akikre érdemes odafigyelni, és bátran csatlakozhatunk hozzájuk saját ötleteinkkel.