Azoknak az emberek, akiknek nincsenek kapcsolatai fogyatékkal élő személyekkel tényleg idegenként hat, ha szemtől szemben beszélnek, találkoznak velük, vagy épp segítséget nyújtanak nekik. Időbe telik, mire megtalálják a megfelelő hozzáállást. Valószínűleg az én családomnak, az én barátaimnak, munkatársaimnak de még saját magamnak is azért idő kellett ehhez. De azoknak, akik nincsenek folyamatosan kapcsolatban velünk, fogyatékkal élőkkel, nyilván sokkal nehezebb. Milyen szót használjon: fogyatékkal élő? Mozgássérült? Vagy csak kikerülje magát, a szót? Rögtön kifejezze együttérzését? Nem egyszerű, azt gondolom ép emberként megtalálni a kulcsot a kapuhoz. Mert mi benne vagyunk, nekünk evidens, de nekik korántsem.
Először is nekem maga a szó, hogy fogyatékkal élő már egy kicsit „furcsa” érzést kelt. Nem szeretem ezt a szót, de nincs másik, amit használhatnánk…lehetne ettől valami kedvesebb, barátibb kifejezésünk is… Persze nem tudom elfogultság nélkül kezelni a helyzetet, mert részese vagyok, de jelzem, míg nem voltam jómagam fogyatékkal élő, addig sem szerettem ezt a jelzőt.
Mert ez valahol egy azonnali jellemzés is.
Sőt, egyre inkább azt tapasztalom, ha ki kell szemtől szembe mondani bárkinek ezt a szót, akkor ő is pironkodva vagy akadozva mondja ki, sőt még egy bocsánat is elhangzik. Mert egyre inkább érezzük, hogy lehet, nem ez a tökéletes szó. Gondoljuk csak végig: mi történik például akkor, ha azt mondja egy barátunk, hogy hamarosan érkezik egy fogyatékkal élő ismerősöm. Akkor hirtelen az ugrik be mindenkinek, hogy valamiben ő kevesebb, mint az ép társak. Ezért sem a tökéletes ez a szó. Mert persze lehet testileg vagy szellemileg kevesebbnek tűnünk, de ez csak a látszat...Nézzük csak meg, mennyi de mennyi értékes munkát végeznek sérült embertársaink! Nem érződik ki a „fogyatékos” szó hallatán, hogy akár egy Down- szindrómás vagy látás-hallássérült, milyen értékrendet képes közvetíteni, és amellett pedig pláne ne menjünk el, hogy mindenkit saját magához mérünk, legyen akár ép vagy fogyatékkal élő. Szóval tényleg nem ez a legmegfelelőbb szó... de egyelőre nincs másik.
A másik nagyon érdekes dolog, hogy rögtön jön egy sajnálkozás. Érdekes ez a sajnálat-kérdés. Mert persze, hogy egy jóérzésű ember sajnál valakit vagy megesik a szíve, ha lát egy kerekesszékest, egy amputáltat vagy valamilyen sérült embertársát. Én is, ha segítettem korábban, rögtön az volt a fejemben, hogy szegénynek mennyire nehéz lehet. Persze ez egy nagyon emberi gesztusnak tűnik, de érdekes módon a legtöbb sorstársammal, mikor erről beszélünk, szinte egyhangúlag jön, hogy sajnálni nem kell, sokkal inkább együttérezni, empatikusnak és elfogadónak lenni. Szóval korábban én is beleestem ebbe a hibába, aztán beleestem az új élethelyzetembe és megtapasztaltam, miről beszéltek nekem korábban a sérült emberek. Mert lehet, hogy nálunk, „fogyatékkal élőknél” egyértelműen látszik, mi az amiben mások vagyunk,
holott lehet egészségesnek gondolt embertársaink szemében sokkal több és nagyobb megrázkódtatás lapul...
A humor pedig nélkülözhetetlen eleme ennek az egészen különleges játéknak, az életnek. Legtöbbünk szerintem nagyon jó humorral kezeli a saját helyzetét. Én személy szerint soha nem sértődök meg egy egy „féllábús viccen”, poénon, mert jómagam is humorral kezelem a történetet. Mert van, hogy éppen az segít a legtöbbet.
