„Felerősödtek a tradicionális létformák, értékek” – Interjú Nemes Orsolya generációkutatóval

Szocio

„Felerősödtek a tradicionális létformák, értékek” – Interjú Nemes Orsolya generációkutatóval

Hogyan tud jól együttműködni több generáció, és hol a helye a régi értékeknek mai életünkben? Többek között erről kérdeztük Nemes Orsolya generációkutatót. Interjúnk. 

Sűrű hetek vannak mögöttünk, családok százai éltek összezárva, együttműködésre kényszerültünk. Mit gondolsz, mit jelent a kooperáció napjainkban?

Általánosságban az egész társadalom szuper jól vizsgázott kooperáció szempontjából a karantén alatt. Innen nézve az elmúlt időszak nekem egy jó élmény volt. Jó látni, hogy rengeteg önként szerveződött megmozdulás alakult, és nemcsak parázsjelleggel, hanem ki is tartottak. Generációs szempontból is nagyon sok minden átértékelődött, bár rá is voltunk kényszerülve, hogy jobban együttműködjünk, mint korábban valaha. A szülőknek el kellett menniük bevásárolni az idősebbek számára, a szüleiknek vagy akár a szomszédoknak, de még a gyerekeknek is meg kellett tanulniuk alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, hogy a szülők otthonról dolgoznak, és nem lehet őket mindig zavarni. A kooperációnak mélyebb rétegeit ismerhettük meg az elmúlt hetekben.

A saját tapasztalatod egyezik a szakértői állásponttal?

Nálunk nagy könnyebbség volt, hogy mivel a kicsi csak öt hónapos, jelenleg csak a párom dolgozik teljes munkaidőben, így dedikáltan én voltam a gyerekekkel. A nagyobbik lányunk új játéka az lett, hogy bedugja a fülest, és a kollégáink nevét hangoztatva azt játssza, hogy ő dolgozik. De megtanulta és elfogadta ő is, hogy vannak olyan pillanatok, mikor csöndesebben kell lenni, mert a papa dolgozik és nem szabad bemenni. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de igyekszik legalábbis tiszteletben tartani ezeket az időket, ami 3 éves korához képest nagyon jól működik.

Mi lehet a generációk együttműködésének a kulcsa? Miben támaszkodhatnak egymásra a különböző korosztályok?

A türelem, mert mostanra azért mindenki mindenkinek az agyára ment. (nevet) Az elzártság, ugyanazokkal az emberekkel hosszú távon nem könnyű, ilyen szempontból jó, hogy végre itt a jó idő és a lazítások. Ilyen szintű bezártságot még soha nem tapasztaltunk, ráadásul az egész világon egyszerre. A legtöbbünk élete során nem volt precedens hasonló történésre, kivéve a veteránokat, akik korábban átéltek háborús helyzetet, illetve elzártságot a világtól, illetve a baby boomerek Csernobil-élménye lehet még hasonló, amikor szintén egy láthatatlan veszélyt éltek át, legtöbbször fiatal szülőként egy jóval információhiányosabb közegben. Viszont összességében én úgy látom,

a különböző korosztályok nagyon jól tudják segíteni egymást.

Például a nagyszülőt az unokája most megtanította videótelefonálni, online bevásárolni, sőt, még az is lehet, hogy többet beszélgetnek mint korábban, ami szuper dolog! Emellett amit mondanak a kutatók, és látok, tapasztalok én is, hogy megerősödtek a lokális közösségek. Eddig nagyon sok mindent kiszerveztünk, akár óriási földrajzi távolságokon átívelve, de a bezártság esetén ez nem működőképes, például az 50 kilométerrel odébb élő szülőket nehéz napi szinten ellátni, segíteni nekik. Azzal párhuzamosan, ahogy beszűkültünk, egyre jobban észrevettük a közvetlen környezetünket és annak lehetőségeit. Míg korábban fel lehetett szállni a buszra, beülni az autóba, hogy azzal legyünk, akivel éppen akarunk, most a mindennapi valós kapcsolataink a szomszédaink, a velünk lévők, hozzánk fizikailag közel lévők lettek.

Egyénenként konkrétan milyen kompetenciák szükségesek most a boldoguláshoz?

Az elmúlt extrém hetekben felértékelődött az empátia a szabálykövetés és a bizalom. Nagyon fontos, hogy tudjunk jól priorizálni és legfőképp, hogy bizalommal legyünk embertársaink, adott esetben kollégáink felé, alkalmazkodjunk, ha szükséges.

Merjük elhinni, hogy mindenki végzi és legfőképp, hogy jól végzi a dolgát.

Szedjük külön a korosztályokat, kezdjük az idősebbekkel! Róluk mi derült ki a karantén alatt?

Az idősebb generációknál érdekes, milyen emlékeket hozott elő a helyzet. Például az, hogy ülök a légóban a két pici gyerekkel, izgulok, hogy hazajön a frontról valaki… Mostanra a front fogalma ilyen szempontból átértékelődött, nem lőttek ugyan, de láthatatlan kórokozók leselkedtek ránk. Ha valakinek mondjuk ápoló, orvos a hozzátartozója, azért érte az elmúlt időszakban kicsit jobban lehetett izgulni.

A „fosztogatás” is egy hozott tudattalan mozzanat volt, amit generációs transzfernek nevezünk.

Ez nagyon sok embernél be is kapcsolt.  Nézzük meg, mit halmoztak fel az emberek: lisztet, olajat, cukrot, WC-papírt. Ezek azok a klasszikus dolgok, amiket a veterán generáció mindig tartott otthon a kamrában, amolyan alapszükségletnek. Most egy elfeledett generációs örökség alternatív úton visszakerült a társadalmi körforgásba, egy egész ország Facebook-liveokon keresztül tanult kovászt nevelni és kenyeret sütni.

És a fiatalabbak?

Az Y-okat nézve izgalmas, hogy szerintem őket nagyon meg fogja rázni, ha most tényleg válság jön, mert nekik jellemzően nincsenek megtakarításaik, sokan hónapról hónapra élnek, de jó esetben is pár hónapra elegendő tartalékkal rendelkeznek. Legtöbbüknek nincsenek felhalmozott javaik vagy tőkéjük, mint például az egyel idősebb X generációnak, ahol akár a gyerekek is nagyobbak. Ilyen szempontból szerintem nehezebb lesz az Y-generációnak. A munkaerőpiacon egyébként számszerűleg jelenleg több X-generációs van, ők azok, akik még nem nyugdíjasok, de már mindenki dolgozik az életkora alapján. Mellettük az Y-gerneráció többsége is aktív, ez a két réteg viszi a hátán most a gazdaságot. További nehézség, hogy rengeteg kisvállalkozó, szabadúszó van, ami az Y-oknál nagyon népszerű. Kérdéses, most, hogy sok cég behúzta a kéziféket, és költséget optimalizál, fenntartható lesz-e hosszú távon ez az lét- és életforma.

Mit gondolsz, számíthatunk az Y-generációra az előttünk álló recesszióban? Azt mondják róluk, hogy lusták, nem szeretnek felelősséget vállalni, számukra inkább a hatások és a benyomások fontosak, nem a kitartás mintaszobrai.

Szerintem azóta, hogy ezzel a témával elkezdett a közbeszéd foglalkozni, bőven felnőtt ez a generáció: ha megnézzük a „tetejét”, ők már 38 évesek. A legtöbbjük már házas, családos ember. Nehéz lustának lenni, mondjuk két gyerek és munka mellett, bár lehet, hogy valakinek sikerül. Ezek a fiatalok már lassan középkorúak, az új fiatalok a Z-generáció.

A többgenerációs házak, a régebbi generációk klasszikus érzékei hogyan kaphatnak helyet a mai világban?

Érdekes, hogy az első reakció az emberekben a jelenlegi helyzetben is az volt, hogy vissza a csigaházba. A Budapesten élő, de vidékről felköltözöttek nagy része hazament, külföldön tanulók, sőt sokszor dolgozók is javarészt hazatértek. Megfigyelhető volt egy automatikus visszahúzódás. Az, hogy például ennyire nukleáris családokban élünk, azaz mindenki külön-külön, egy folyamat eredménye, ami az ’50-es, ’60-as években indult, akkor kezdett kialakulni az igény, hogy legyen saját élettér, saját lakás, ház minden család számára. Ilyen szempontból is izgalmas ez a több generációs családi ház téma, mert most megtapasztalhattuk, hogy

amint megállt egy picit a civilizáció, felerősödtek a tradicionális létformák, értékek.

Elindultak vidékre a városiak is, ennek eredményeképpen akár a vidéki falvak is felvirágozhatnak. A város egy izgalmas hely volt eddig, ahova azért tömörültek az emberek, mert ott a lehetőség, a munka, a kreativitás, a kultúra és a szórakozás. De a koronavírus okozta változás is bebizonyította, hogy amint kivonják az egyenletből ezeket a tényezőket, és otthonról is lehet dolgozni, a városnak elvész az eszenciája, a vonzó oldala, és felértékelődik a vidék nyugalma, csendje és természetközelisége.

Ha a régi minták változnak, hogyan lehet ma „jól” jelen egy szülő, nagyszülő a kisgyerekek, a kamaszok, életében?

Vegyük külön a két témát, mert teljesen másra van szüksége egy kamasznak és egy pici gyereknek. Egy kisgyerek mindennapjaiban sokkal aktívabb szülői, nagyszülői jelenlétre van szüksége. Egy kamasznak nyilván a kortársai vannak előtérben, ez azonban nem azt jelenti, hogy elvágja a családi szálakat. Ami kortól függetlenül fontos, az az, hogy a család védőhálót biztosítson, bármennyi idős is a gyerek! Ez jelentheti azt, hogy kicseréli a pelust, vagy felsegíti a játszótéren, később pedig a kamaszt állítja talpra, ha arra van szükség. Ehhez kell egy bizalmi kapcsolat, érzelmi biztonság a gyerek számára, hogy merjen hibázni. Egy biztonságos fészek kialakítása a feladat, és az ebben való törekvésben a szülők és a nagyszülők egyformák, csak mások az eszközeik.

Szerinted, e pár héttel a hátunk mögött, mi lehet a boldog felnőttkor záloga?

Hosszú távon gondolkodni és felelősségteljes döntéseket hozni és felelősségteljesen viselkedni magammal, illetve a környezetemmel szemben is. Ezek mind nagyon fontosak és még fontosabbak lesznek a jövőben. És ne felejtsük el, hogy jó esetben mindenki nevel, mindenki formálja a másikat. A gyerek, a szülő, a nagyszülő, a tanárok, az élet… Ez egy oda-vissza hatás, kötélhúzás, korántsem egyirányú a történet. De fontosnak tartom, hogy nevelni kell!

Senki nem attól lesz boldog, hogy mindent szabad neki, inkább attól, hogy vannak keretek, amin belül szabadság van.

A gyerekeknek ez biztonságot is ad, hogy tudják hol van vége a pályának. Bár a mostani játéknak még nincs vége, fellélegezhetünk, de ne felejtsük el az elmúlt pár hétben tanultakat!

Nyitókép: Nemes Orsolya, Facebook

Ajánljuk még:

„VILLÁZTÁK A GANAJT, ÉN MEG MENTEM UTÁNUK, ÉS NYOMTAM AZ ADY-VERSEKET” – INTERJÚ CSUJA IMRÉVEL
„FÉLEK, HOGY VALAKIT MEG KELLENE MENTENEM, DE NEM TUDOM” – INTERJÚ EGY KRÍZISOSZTÁLYOS ORVOSSAL
EGY KÉP, EGY ÉLETÉRZÉS – MŰVÉSZEK MESÉLTEK, MI SZÁMUKRA AZ AZ EGY