Még arról is hazudunk, hogy mennyit hazudunk

A Massachusettsi Egyetem pszichológus professzora, Dr. Robert Feldman egyik kutatásának eredménye szerint a férfiak naponta 220, a nők 180 alkalommal állítanak valamilyen módon mást, mint a valóság, vagy amit igazából gondolnak egy bizonyos helyzetről vagy a másikról. Feldman szerint a hazugság a társadalom működését elősegítő kenőanyag, az olaj amellyel simábban forognak a fogaskerekek, és azt is állítja, hogy egy átlagos, tízperces beszélgetés alatt két-három hazug állítás is elhangzik.

Elgondolkodtatott ez, ugyanis ezek szerint a hazugság (annak ellenére, hogy mindenki tudja, mekkora károkat tud okozni) szinte egyféle társadalmi normaként működik, amely megkönnyíti a más emberekhez való kapcsolódásunkat, ahogy a szaknyelv mondja: hazudni szociálisan adaptív. Ha minden helyzetben kendőzetlenül vállalnánk valódi véleményünket, jelentősen megnövekedne a konfliktusok száma kapcsolatainkban. Tehát kellemesebb egy olyan közösségben élni, ahol apró hazugságokkal maszatolható el a valóság, sőt, olyannyira kellemes, hogy szinte igényeljük is a minket támogató hazugságokat. Sokkal jobb élmény azt hallani magunkról a másik szájából, hogy mennyire jól nézünk ki, mint szembesülni azzal, amit valójában lát, például, hogy sápadtan tűnünk és meghíztunk, plusz még a hajunk is őszül. Valószínűleg sértve éreznénk magunkat, és otrombaságnak értékelnénk a másik őszinteségét, még akkor is, ha valódi véleményét megpróbálná óvatosan a tudtunkra adni.

Jobban szeretjük a kegyes kis hazugságokat, amelyek (látszólag) megerősítenek minket.

Feldman szerint mégis ez lenne hosszú távon a legjobb, ha lenne erőnk szembenézni a valósággal, és időt, erőt fektetni abba, hogy kiderítsük a velünk interakcióban álló ember vajon igazat mond, vagy találkozásról találkozásra a szemünkbe hazudik.

Kényelmesebb nem rajtakapni a másikat

Nem mindegy ugyanakkor, hogy ki, mennyiszer és milyen motivációk miatt tér el az igazságtól, mert nem csak kegyes hazugságok léteznek, hanem ártalmas hazugságok is. De ahogy elfogadjuk, és nem nézünk az állítások mélyére a kegyes hazugságoknál, úgy fogadjuk el tényként azt is, amikor a lódítás nem ennyire ártalmatlan. Egyszerűen nem fektetünk energiát abba, hogy szembenézzünk az igazsággal, és szembesítsük a hazugsággal a másikat, még akkor sem, ha érezzük, hogy kilóg a lóláb. Hiszen hazugsággal vádolni valakit, aki vagy hazudik, vagy nem, túl nagy baklövés lenne. Inkább elkerülő magatartást folytatunk, és a felszínen elfogadjuk a másik állításait, legfeljebb magunkban füstölgünk vagy kínosan érezzük magunkat, ha szinte nyilvánvaló a hazugság. Vagyis

a hazugsággal kapcsolatos kommunikációnk, a válaszaink és a magatartásunk is hazug.

De mi a helyzet a családon belüli hazugságokkal?

Az az igazság, hogy nincs nagy különbség a külvilág és a legszűkebb szociális körünk között e téren: a párkapcsolaton belül és családi rendszerben is oda-vissza közlekednek az együttélést és elfogadást, a mindennapokat megkönnyítő könnyed hazugságok, és időről időre előfordulhatnak nagyobbak is. Pláne, ha elfogadjuk, hogy hazudni nem csak szavakkal, de tettekkel is lehet. Lehet csalni, ámítani, mást mutatni, becsapni a másikat. Kicsi és nagy hazugság egyaránt átszövik a párkapcsolatokat (is) és bár ez olajozottabbá teheti az együttélést, hosszú távon nem tesz jót a párnak, hiszen

a hazugságok összeadódhatnak és akár súlyos lavinát is elindíthatnak.

Természetesen, ha valaki naponta megdicséri a feleségét, és minden nap azt mondja neki, hogy gyönyörű, holott pontosan látja, hogy egyik nap valóban gyönyörű, míg a másik nap nem annyira, vagy kicsit sem az, az nem egy hazudozó. Nem elvitatható, hogy van, aki szereti annyira a párját, hogy a szívével, a teljes lényével látja, nem csak a szemével. Egy ilyen férj számára a feleség mindig, vagyis betegen és kócosan, gyűrötten és ráncosan is gyönyörű, vagyis az ezzel kapcsolatos (érzelem diktálta) kijelentés igazságtartalma helytálló.

Nyilván más a helyzet, ha valaki azért dicséri szembe párját, mert éppen manipulálja. Mondjuk horgászni akar a hétvégén a haverokkal, vagy koktélozni a barátnőkkel, és tapasztalatból tudja már, hogy könnyebben legyőzni a másik ellenállását, ha kis hazugságokkal megerősíti őt és a kapcsolatukat. Ugyanakkor még ez is egy ártalmatlan helyzet, bár kétségtelenül érettebb megoldás lenne őszintén felvállalni a tényeket, és éretten, őszintén beszélni a külön programról, amihez mindkettejüknek joga van. Súlyosabb a helyzet, ha azt hazudja a pár egyik fele, hogy berendelték hétvégére dolgozni, pedig valójában horgászik a haverokkal vagy koktélozik a lányokkal. Ilyenkor egyértelműen a kapcsolat és maga alatt vágja a fát az illető, hiszen a szándék önmagában nem romboló, a kivitelezés viszont annál inkább – miért ne élhetne autonóm jogával a saját hétvégi programját illetően? Mégis, egy látszólag könnyebb, de veszélyesebb megoldást választ az igazság felvállalása helyett, így nyílt hazugságba bonyolódik, amiről nem tudja, hova vezet.

És ejtsünk szót a gyerekekről is, akik minden nap találkoznak a szüleik hazugságaival: ebbe nőnek bele, és a világ legtermészetesebb módján viszik tovább ezt a magatartásformát. Gondoljunk csak egy kislányra, aki kap egy drága holmit az anyukájától, aki azonban kiköti: az apjának egy szót se arról, mennyibe került a termék.  De a családi rendszerben találkozik a gyerek más jellegű, akár „folyamatos” füllentésekkel is, akár azzal, hogy a szülei nem szeretik egymás szüleit. Az édesanyja ki nem állhatja a nagymamát vagy az apuka a sógornőjét, és ezt a hátuk mögött hangoztatják is, míg nyílt színen, a velük való találkozások során a valódi érzéseiket leplezik. Ugyanakkor ha a gyerek rossz jegyet kap, vagy eltör egy vázát és elrejti a nyomokat, a szülők valószínűleg döbbenten tapasztalják, hogyan viselkedett utódjuk, és el is mondják neki, hogy hazudni azt nem szabad.

Éppen ezért van gondom az apró, ártalmatlannak tűnő hazugságokkal is: modellt kínálnak a gyerekeknek, azt mutatva, hogy kényelemből, konfliktuskerülésre törekedve nem feltétlenül kell mindenért felelősséget vállalni, sőt jobb azt, ha csak lehet elkerülni, kijátszani. Maszatolni, mellébeszélni, füllenteni. Hazudni. Naponta akár kétszázszor. És ez akkor is ártalmas minta, ha a hazugságok kis értékű, filléres füllentések csupán. Mert rossz megoldásokat kínál azokra a helyzetekre is, ahol az őszinteség becsületbeli ügy, és tisztességet, felelősségvállalást igényelne.

Ajánljuk még: