„Feküdj apád mellé a sírba, odavaló vagy” – Félárvának lenni nem egyszerű

Az emberben folyamatosan él a vágy a halhatatlanságra, az örök életre. Fiatal akar maradni, ezért mindent meg is tesz, talán túlzottan is. Az elmúlás gondolatát távolról elkerüli, mert amivel nem foglalkozik, az nincs is. Csakhogy előbb-utóbb kiderül: ez nem igaz. Végül mindenkit megcsap a halál szele, és olyankor átértékelünk mindent, ami addig fontos volt.

Zoli tíz körömmel kapaszkodott az életbe, mindent megtett azért, hogy a végsőkig velünk maradjon. Én társként, hű padavanként folyamatosan kutattam a lehetőségeket, hátha megtalálom az örök élet forrását. A Jóistennel számunkra előnytelen bizniszt sikerült kötnöm, de valahol éreztük, hogy ez nem win-win helyzet lesz: bár tudtuk, hogy Zolit elveszítjük, előtte még lett egy gyerekünk.

Fiunk születésével nyilvánvalóvá vált, hogy mégiscsak halhatatlanok lettünk, hiszen az ő génjeiben tovább élünk mindketten. A mozdulataiban, gesztusaiban, a nevetésében, a hobbijaiban, mindenben ott az apja, aki már nincs velünk. Vannak pillanatok mikor, ha Korira nézek, úgy érzem, hogy káprázik a szemem és nem őt, hanem Zolit látom.

Kori jóval érettebb gondolkodású, mint a kortársai, de múltját ismerve ez nem meglepő. Óvodásként nagyon hamar megtanulta, az apukája milyen gyógyszereket szed, mi a mentők száma, és ha megkérdezték, tökéletesen el tudta mondani a betegség összefoglaló diagnózisát. Magától ragadt rá minden információ. Kori nagyon okos, érzékeny és képes olyan összefüggéseket is meglátni, ami még egy felnőttnek is a dicséretére válna.

Kár, hogy az iskolában ez a fajta képesség és az élettapasztalata óriási hátrány. Sokszor úgy érzem, kockát akarnak belőle nevelni, még akkor is, ha ő egy gyönyörű csillag. A felső tagozaton, mikor már csak ketten voltunk itthon, rendszerint az volt a benyomásom, azért közösítik ki, mert más a helyzet itthon, mint máshol, ettől lesz a fiam könnyű préda. A szívem facsarodott össze, mikor elmesélte, miket vágnak a fejéhez egy átlagos hétköznap. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: elhangzott, hogy „anyuci kisfia vagy, még csak nincs is apád”, ahogyan az is, hogy „feküdj apád mellé a sírba, odavaló vagy.”

Voltak nagyon kedves, empatikus tanárok, akik keze alatt Kori kinyílt – és voltak rideg, érzelemmentes felnőttek is, akik talán bele sem gondoltak abba, milyen élethelyzeteken mehetett át ez a gyerek, mire melléjük keveredett. Úgy láttam, nem elérhető ezekben a pedagógusokban – és diákokban! – az a plusz energia, ami az együttérzés előásásához, az empátia kifejezéséhez kellett volna.

Az a néhány jóérzésű tanár, és mi, a család tartottuk benne a lelket. A Covid nálunk ezen a téren jól is jött: a home-suliban nem kellett újra és újra átélni a súlyos lelki csapásokat. Szeptemberben aztán új iskolában kezdtünk. Igyekszünk elfelejteni az rémálmot és új életet kezdeni új iskolában, új emberekkel. 

Hiszem, hogy Kori ugyanúgy meg fogja találni a helyét a világban, ahogy én megtaláltam önmagam. Több évtized kellett hozzá, de rátaláltam. Akkor is, ha a családunk története nehéz csomagként nyomja olykor mindkettőnk vállát. Ebből a csomagból muníció is jut bőven: szép emlékek az elkeseredettségben, morbid viccek a sírásban, és sok erő, ha a végkimerülés szélén állunk is. Mert tudjuk: ilyen múlttal, mi jöhet még?!

 „Anyám és apám fia vagyok”

– szokta mondogatni a fiam kissé cinikusan, ha valami rendszerelleneset csinál, és közben pont úgy forgatja a szemeit, ahogy én szoktam és úgy mosolyog, ahogy Zoli tette minden ilyen alkalommal. És ilyenkor tudom: minden rendben lesz vele.  

 Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, miért vállal valaki gyereket egy haldoklóval, arról, vajon milyen a jó özvegy, arról, miképp beszéljünk egy óvodással a halálról, vagy arról, miért menjen nyaralni egy rákos beteg.