„Egy gyereknek joga van tudni, ha haldoklik az apja”

Szocio

„Egy gyereknek joga van tudni, ha haldoklik az apja”

45 éves özvegy vagyok, egy kiskorú gyermekkel. A fiatalságomból 15 évet azzal töltöttem, hogy az agydaganatban szenvedő férjem ügyeit intéztem, illetve őt ápoltam. Az együtt átélt eseményeket önironikusan, humorral, fájdalmasan őszintén osztom meg veletek: én így próbálom elfogadni az elfogadhatatlant. 

„Na, milyen buli van az intenzíven? Hát eszméletlen”. Ezzel a két mondattal nyitottam be az Intenzív Osztály ajtaján, azt gondolva, hogy jobb kedvre tudom deríteni a férjemet. Néma csönd fogadott, csak a gépek monoton búgását lehetett hallani, kicsit később a férjem intubálás utáni rekedt hangját, ahogy mondja: „kérlek, ne.” Meg sem tudtam szólalni. Ő folytatta: „nem fogom tudni használni a jobb kezem. Feladom.” Letaglózva álltam, aztán igyekeztem konstruktív lenni, erőt adni neki. Valami olyasmit mondtam, hogy „szeretném, ha összeszednéd magad. Hogyan segítsek neked?  Mit tegyek?” Halkan mondta: „Szeretném látni a tengert.”

Február volt. Trópusi helyek szóba sem jöhettek. Folyamatosan gondolkoztam, hogy megtaláljam a lehető legjobb megoldást, míg hirtelen bevillant egy jónak tűnő ötlet: menjünk az Északi-tengerhez, ott élnek barátaink, a segítségükkel meg tudom szervezni az utazást. A tenger az tenger – elkezdtem összeszedni, amit kellett.

Zoli júniusra utazóképes lett, minden egyes apró részletet kidolgoztam addigra. Biztosítást kötöttem, előzetesen felvettem a kapcsolatot egy olyan ottani helybéli orvossal, aki megígérte: bármikor fordulhatunk hozzá az út során, ha szükségét érezzük. Mindenre gondoltam, kivéve arra, hogy az élet mindig tartogat olyan meglepést, amire nem lehet felkészülni.

Hárman utaztunk, Zoli, az 5 éves fiunk és én. Felszálltunk a repülőgép fedélzetére, éreztem, megnyugodhatok, innen már simán fog menni minden. Aztán Zoli az egy funkcionáló karjával egyedül akarta feltenni Kori fiunk merevfedeles kisbőröndjét a fejünk felett lévő kabinba. Megküzdött vele, de ahogy felemelte a táskát, Zoli hibáján kívül leszakadt a fogantyú, és a bőrönd ráesett annak a fejére, aki a csomagkabin alatt ült. Néma csönd volt a gépen, legalábbis így emlékszem.

Vártam, hátha megnyílik alattunk a föld és valahogy elsüllyedünk. Nem volt ilyen szerencsénk. A férfi elkezdett kiabálni, egyre csak ismételve: „maguk betörték a fejemet”. Sűrűn elnézéseket hebegtünk, közben megjelent a légi-utaskísérő. „Hívjak orvost?" – kérdezte empatikusan a férfitól. Aztán a praktikus részekkel felénk fordult: – Annak a költségét maguknak fogjuk kiszámlázni, illetve, ha emiatt nem tudunk időben elindulni, annak igen komoly következményei lehetnek”. Zoli megnémult, én lábon kihordtam egy infarktust. Fogalmam sem volt, hogy mentsem meg a helyzetet, lefagytam.

A kínos csendet Kori szakította félbe, aki a bölcs ötévesek logikájával megjegyezte: „a bácsi kopasz, de ha lenne haja akkor nem is vérezne a feje”. A férfin valóban csak pár csepp vér volt, letörölte, ezután még a horzsolás sem nagyon látszódott, betörés vagy nyílt seb pláne nem. A légi-utaskísérő felvetette, talán nem is kellene orvos, de a férfi a kirohanás óta nem szólalt meg, nem tudtuk, mi legyen. Kori mikor látta, hogy ő lett a mediátor a szituációban, elővett a kis hátizsákjából egy macis ragtapaszt és odanyújtotta a férfinak. „Ezzel be kell ragasztani a sebet, hamar meg fog gyógyulni, anyukám mindig ezt szokta mondani. Szeretnénk elutazni, mert apukám beteg, és csak akkor fog meggyógyulni, ha látta a tengert.”

A férfi ránk nézett, majd a légi-utaskísérőre, végül azt mondta, csak egy karcolásnak tűnik a dolog, nem tesz jelentést. Éreztem, ahogy kövek, dehogy kövek: sziklák, szakadnak le a vállamról a megkönnyebbüléstől. A rövid repülőút alatt igyekeztem feldolgozni a történteket, és közben csak arra tudtam gondolni, mennyire büszke vagyok a fiamra, hogy

az ötévesek ártatlanságával sikerült elhárítania egy katasztrófát.

Sokszor eszembe jutott ez a történet a férjem betegsége alatt és sokszor gondolok rá ma is, mikor azzal a gondolattal találkozom, hogy „a gyerekeket védeni kell” az élet dolgaitól, vagy ha „felnőttdolognak” titulálnak valamit. Elég sokszor a szemünkre vetették, hogy miért avatunk be egy kisgyereket az apja betegségébe, miért terheljük vele. Én viszont mindig úgy láttam, joga van tudni, mi történik azokkal az emberekkel, akik számára a legfontosabbak. Joga volt tudni az apja agydaganatáról és a lehetséges következményekről is. Ráadásul úgy hiszem, nem is lehet eltitkolni a családjában zajló eseményeket,  a szülők lelki állapotát egy kicsi elől, mert egy gyerek tökéletesen érzi a feszültséget, a helyzetek súlyát. Ha az igazat nem is tudja, azzal tisztában van, hogy valami nem stimmel, és az értetlenség, a magyarázatok hiánya szerintem rosszabb, mint tudni, mivel állunk szemben – és innen nézve mindegy, hogy öt vagy harmincöt évesek vagyunk.

Mindez nem azt jelenti, hogy traumatizálni kell a gyereket a valósággal. Ellenkezőleg: az a (szinte lehetetlen) feladatunk, hogy megóvjuk őt a világ azon részétől, ami túl sok, ami feldolgozhatatlan lenne számára, de beavassuk mindabba az igazságba, amit elvisel. Érzékenységet, odafigyelést és türelmet igényel ez. De csak így érdemes.

Egy gyerek a szülei révén ismeri meg a világot, másolja a viselkedésüket, később ezeket a mintákat viszi tovább. Ha elhallgatunk előle valamit, az az egész életükre hatással lesz, megfosztja őt a lehetőségtől, hogy megélje a valóságát. Megtanulja, hogy simliskedni is lehet, nem kell feltétlenül igazat mondani – és elhiszi azt is, hogy mindez a másik érdeme. Én nem ezt akartam továbbadni a fiamnak.

Éppen ezért kell szerintem akár betegség, akár más gond esetén hiánytalanul őszintének lennünk a családban. A titkolózás csak megingatja a gyerekek szülőkbe vetett bizalmat, és a tagadás által magára hagyja a gyerek a kérdésekkel. Zoli kívánsága az volt, hogy Korinak mindig mondjuk el az éppen aktuális eseményeket, természetesen a maga nyelvén, a maga módján, érthetően.

Így tudtuk megóvni attól, hogy hazugságokkal, vagy némaságból emelt falakkal válasszuk el a fiunkat az apjától abban a túl rövid időszakban, míg mindketten a Földön éltek.

Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, vajon milyen a jó özvegy vagy arról, miért menjen nyaralni egy rákos beteg.

A nyitókép illusztráció
Forrása: PNW Production / Pexels 

Ajánljuk még:

Piros bugyi, összetört gránátalma – újévi szerencsehozó praktikák Törökországban

Bár Törökországban hivatalosan nem ünneplik a karácsonyt, a nagyobb városok egy része mégis ünnepi díszbe borul az év vége közeledtével. Fényfüzérek villognak az üzletekben, és sok helyen feldíszített fenyőfával, hóemberrel, Mikulással is lehet találkozni. Ráadásul ilyenkor minden butikban előtérbe kerülnek a piros fehérneműk, ugyanis egyre jobban terjed a szokás, miszerint Szilveszter éjjelén ezt kell viselni: akkor szerencsés lesz az új év.

 

Már követem az oldalt

X