„Egy gyereknek joga van tudni, ha haldoklik az apja”

„Na, milyen buli van az intenzíven? Hát eszméletlen”. Ezzel a két mondattal nyitottam be az Intenzív Osztály ajtaján, azt gondolva, hogy jobb kedvre tudom deríteni a férjemet. Néma csönd fogadott, csak a gépek monoton búgását lehetett hallani, kicsit később a férjem intubálás utáni rekedt hangját, ahogy mondja: „kérlek, ne.” Meg sem tudtam szólalni. Ő folytatta: „nem fogom tudni használni a jobb kezem. Feladom.” Letaglózva álltam, aztán igyekeztem konstruktív lenni, erőt adni neki. Valami olyasmit mondtam, hogy „szeretném, ha összeszednéd magad. Hogyan segítsek neked?  Mit tegyek?” Halkan mondta: „Szeretném látni a tengert.”

Február volt. Trópusi helyek szóba sem jöhettek. Folyamatosan gondolkoztam, hogy megtaláljam a lehető legjobb megoldást, míg hirtelen bevillant egy jónak tűnő ötlet: menjünk az Északi-tengerhez, ott élnek barátaink, a segítségükkel meg tudom szervezni az utazást. A tenger az tenger – elkezdtem összeszedni, amit kellett.

Zoli júniusra utazóképes lett, minden egyes apró részletet kidolgoztam addigra. Biztosítást kötöttem, előzetesen felvettem a kapcsolatot egy olyan ottani helybéli orvossal, aki megígérte: bármikor fordulhatunk hozzá az út során, ha szükségét érezzük. Mindenre gondoltam, kivéve arra, hogy az élet mindig tartogat olyan meglepést, amire nem lehet felkészülni.

Hárman utaztunk, Zoli, az 5 éves fiunk és én. Felszálltunk a repülőgép fedélzetére, éreztem, megnyugodhatok, innen már simán fog menni minden. Aztán Zoli az egy funkcionáló karjával egyedül akarta feltenni Kori fiunk merevfedeles kisbőröndjét a fejünk felett lévő kabinba. Megküzdött vele, de ahogy felemelte a táskát, Zoli hibáján kívül leszakadt a fogantyú, és a bőrönd ráesett annak a fejére, aki a csomagkabin alatt ült. Néma csönd volt a gépen, legalábbis így emlékszem.

Vártam, hátha megnyílik alattunk a föld és valahogy elsüllyedünk. Nem volt ilyen szerencsénk. A férfi elkezdett kiabálni, egyre csak ismételve: „maguk betörték a fejemet”. Sűrűn elnézéseket hebegtünk, közben megjelent a légi-utaskísérő. „Hívjak orvost?" – kérdezte empatikusan a férfitól. Aztán a praktikus részekkel felénk fordult: – Annak a költségét maguknak fogjuk kiszámlázni, illetve, ha emiatt nem tudunk időben elindulni, annak igen komoly következményei lehetnek”. Zoli megnémult, én lábon kihordtam egy infarktust. Fogalmam sem volt, hogy mentsem meg a helyzetet, lefagytam.

A kínos csendet Kori szakította félbe, aki a bölcs ötévesek logikájával megjegyezte: „a bácsi kopasz, de ha lenne haja akkor nem is vérezne a feje”. A férfin valóban csak pár csepp vér volt, letörölte, ezután még a horzsolás sem nagyon látszódott, betörés vagy nyílt seb pláne nem. A légi-utaskísérő felvetette, talán nem is kellene orvos, de a férfi a kirohanás óta nem szólalt meg, nem tudtuk, mi legyen. Kori mikor látta, hogy ő lett a mediátor a szituációban, elővett a kis hátizsákjából egy macis ragtapaszt és odanyújtotta a férfinak. „Ezzel be kell ragasztani a sebet, hamar meg fog gyógyulni, anyukám mindig ezt szokta mondani. Szeretnénk elutazni, mert apukám beteg, és csak akkor fog meggyógyulni, ha látta a tengert.”

A férfi ránk nézett, majd a légi-utaskísérőre, végül azt mondta, csak egy karcolásnak tűnik a dolog, nem tesz jelentést. Éreztem, ahogy kövek, dehogy kövek: sziklák, szakadnak le a vállamról a megkönnyebbüléstől. A rövid repülőút alatt igyekeztem feldolgozni a történteket, és közben csak arra tudtam gondolni, mennyire büszke vagyok a fiamra, hogy

az ötévesek ártatlanságával sikerült elhárítania egy katasztrófát.

Sokszor eszembe jutott ez a történet a férjem betegsége alatt és sokszor gondolok rá ma is, mikor azzal a gondolattal találkozom, hogy „a gyerekeket védeni kell” az élet dolgaitól, vagy ha „felnőttdolognak” titulálnak valamit. Elég sokszor a szemünkre vetették, hogy miért avatunk be egy kisgyereket az apja betegségébe, miért terheljük vele. Én viszont mindig úgy láttam, joga van tudni, mi történik azokkal az emberekkel, akik számára a legfontosabbak. Joga volt tudni az apja agydaganatáról és a lehetséges következményekről is. Ráadásul úgy hiszem, nem is lehet eltitkolni a családjában zajló eseményeket,  a szülők lelki állapotát egy kicsi elől, mert egy gyerek tökéletesen érzi a feszültséget, a helyzetek súlyát. Ha az igazat nem is tudja, azzal tisztában van, hogy valami nem stimmel, és az értetlenség, a magyarázatok hiánya szerintem rosszabb, mint tudni, mivel állunk szemben – és innen nézve mindegy, hogy öt vagy harmincöt évesek vagyunk.

Mindez nem azt jelenti, hogy traumatizálni kell a gyereket a valósággal. Ellenkezőleg: az a (szinte lehetetlen) feladatunk, hogy megóvjuk őt a világ azon részétől, ami túl sok, ami feldolgozhatatlan lenne számára, de beavassuk mindabba az igazságba, amit elvisel. Érzékenységet, odafigyelést és türelmet igényel ez. De csak így érdemes.

Egy gyerek a szülei révén ismeri meg a világot, másolja a viselkedésüket, később ezeket a mintákat viszi tovább. Ha elhallgatunk előle valamit, az az egész életükre hatással lesz, megfosztja őt a lehetőségtől, hogy megélje a valóságát. Megtanulja, hogy simliskedni is lehet, nem kell feltétlenül igazat mondani – és elhiszi azt is, hogy mindez a másik érdeme. Én nem ezt akartam továbbadni a fiamnak.

Éppen ezért kell szerintem akár betegség, akár más gond esetén hiánytalanul őszintének lennünk a családban. A titkolózás csak megingatja a gyerekek szülőkbe vetett bizalmat, és a tagadás által magára hagyja a gyerek a kérdésekkel. Zoli kívánsága az volt, hogy Korinak mindig mondjuk el az éppen aktuális eseményeket, természetesen a maga nyelvén, a maga módján, érthetően.

Így tudtuk megóvni attól, hogy hazugságokkal, vagy némaságból emelt falakkal válasszuk el a fiunkat az apjától abban a túl rövid időszakban, míg mindketten a Földön éltek.

Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, vajon milyen a jó özvegy vagy arról, miért menjen nyaralni egy rákos beteg.

A nyitókép illusztráció
Forrása: PNW Production / Pexels