„Elvárnák, hogy egy rákos feküdjön és nyögjön. Mi viszont nyaralni indulunk”

A mai eszemmel gondolkodva, elég bátor húzás volt a részemről egy agydaganatban szenvedő férjjel és egy egyéves gyermekkel nyaralni menni. De tettre kész fiatalok voltunk, és azt hittük, legyőzhetetlenek is.

Sokan mondták előtte: a „beteg ne nyaraljon, maradjon otthon, mert csak ott van biztonságban”. Értettem, mit mondanak, de azt is tudtam, milyen fontosak a jó élmények, a boldog pillanatok. Éreztem, hogy ha csak egy másodpercre is, de elfeledkezünk a sok teherről, ami a vállunkat nyomja, már megéri a kikapcsolódás.

Zoli később sokszor mesélte, hogy mikor az Idegsebészet 206-os kórtermében feküdt, óriási kötéssel a friss agyműtét után, infúzióval a karjában, semmi mást nem tudott csinálni, csak bámulni a plafont és a túlélésre összpontosított. Ez a legkönnyebben úgy ment, hogy jó dolgokra gondolt, igazi, boldog pillanatokra, illatokra, ízekre, a szabad levegőre.  

Ezért sem bánom, hogy nem hagytam magam lebeszélni, és minden racionalitás ellenére nyaralni indultunk.

 

Ez volt első közös nyaralásunk hármasban. Nagyon meghatározó volt, tömény élmények: számtalan boldog és kevésbé boldog tapasztalatot gyűjtöttünk ott. Balatonra mentünk, egy bababarát szállodába, én vezettem. Már az odaút is izgalmas volt. Mikor már majdnem a szállodához értünk, meg kellett állni egy lámpánál, itt várakoztunk, mikor egyszer csak szó szerint rázuhant egy biciklis a motorháztetőnkre. „Te elütöttél valakit?” – kérdezte a férjem. „Nem, egyszer csak ideesett ez az ember” – feleltem elhűlve. Mint utóbb kiderült, egy másik autós lökte fel a kerékpárost, aki így került a mi kocsinkra. Lehúztam az ablakot, kiszóltam megkérdezni, jól van-e. Igen, mondta, majd leporolta magát és elhajtott a bringájával. Én meg mentem tovább, alig vártam, hogy leparkoljak a hotelnél. „Félre kellett volna állnod felírni az adatait” – vegzált szakadatlanul a férjem. Mivel akkor két órája hallgattam az egyetlen mondatból álló, általa költött dalt („megy a ház a sínen”), amivel a kisfiunkat szórakoztatta, úgy éreztem, egy percet sem vagyok képes már az autóban ülni. Aztán csak megérkeztünk. 

Ilyen előzményekkel indultunk strandolni. A legnagyobb medencében volt vízsodró, amit épp akkor kapcsoltak be. Kori baba úszógumiban volt, sodort minket a víz, nevetgéltünk – hurrá, nyaralunk. Az öröm nagyjából két percig tartott, majd a férjem megszólalt: „Nem bírom ezt a körforgást, epilepsziás rohamom lesz”.

Fogtam Korit, egy idegen férfi kezébe nyomtam, megmondtam, hogy „vigyázzon rá, rögtön jövök”, majd kirohantam a medencéből és megkerestem az úszómestert. „Azonnal kapcsolja ki a vízsodrót” – utasítottam. Az úszómester, egy fiatal fiú, csak állt és bámult rám. Elviselhetetlen volt, kezdtem elveszíteni a fejem, tudtam, hogy minden pillanat számít. „Mutassa meg, hol van a gomb” – mondtam aztán a teljesen lefagyott fiúnak. Némán rámutatott egyre, én pedig fogtam, és magam kikapcsoltam a forgót.

Zolinak volt annyi ereje, hogy kivonszolja magát a vízből, és a medence közepén dekorációnak kihelyezett kövek és művirágok között feküdt, míg elmúlt a baj. Én elsőként Korit „szereztem vissza”, ő rendkívül jó hangulatban volt továbbra is. A férjemmel sem kellett végül kórházba menni, megoldódott a helyzet. Később megkérdeztem az úszómestert, hogy miért nem nyomta meg a kikapcsoló gombot?. Vakarta a fejét, pironkodott, aztán megmondta: „Ez életem első munkanapja, lefagytam”. „Nekünk meg ez életünk első közös nyaralása” – nevettem keserédesen.

Ma sem bánom, hogy elmentünk.

Mert nem, a betegnek nem feltétlenül az a jó, ha otthon fekszik és nyög. Mert mindenkor emberek maradunk, akiknek élni kell. Akkor is, ha a világban nagyobb a kockázat, mint az otthon biztonságában. Zoli élvezte, hogy kitörhetett a betegség fogságából és szabadnak érezte magát, és hiszem, ez akkor és ott többet jelentett, mint az otthon biztonsága. Mindketten elhittük, hogy még sok megvalósítható közös célunk van. Fiatalok voltunk, előttünk volt az élet, mégis: a nyaralás nyújtotta szabadság kellett ahhoz, hogy ebbe az illúzióba kapaszkodhassunk.

Zolit megnyugtatta a tudat, hogy fejből tudtam a családunk létező összes adatát, a TAJ-kártya számától a személyi azonosítószámig, illetve a betegsége kapcsán az összes diagnózist, a gyógyszerek nevét, amit valaha kapott, sőt még a kezelőorvos privát telefonszámát is, így egy medencéből kiugorva, csuromvizesen is tudtam referálni egy odaérkező szállodai orvosnak, aztán a mentőorvosnak.

Nem bántuk meg soha, hogy életmentő helyzetekbe keveredtünk, mert éltünk és élni akartunk. Bármi áron.   

Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, vajon milyen a jó özvegy vagy arról, miképp beszéljünk egy óvodással a halálról.

A nyitókép illusztráció. Forrás: Szabolcs Varnai / Unsplash