„Biztos nem szeretted eléggé, mert visszavetted a lánykori neved” – Ezért nem voltam jó özvegy mások szerint

A mai napig tabu téma a halál, a temetés és a gyász is. A legtöbb emberben él egy kép, hogyan kell viselkednie egy özvegynek. Elvárás. Van, aki odáig merészkedik, hogy megmondja azt is, hogyan és meddig kell gyászolni. „Nem értem miért vagy ennyire kiborulva, olyan régóta volt beteg, hogy erre már évekkel ezelőtt felkészülhettél volna”. A fiam egyik tanára megjegyezte „Kori szétszórt magatartását nem lehet arra fogni, hogy meghalt az apja, nem voltak közös programjaik, nem is kötődik hozzá.” Arculcsapásként éltem meg ezt a rideg, érzelemmentes mondatot. Helyette empatikusabban hangzott volna pár együttérző megnyilvánulás. Mondjuk: „Kori jó kezekben van nálunk, vigyázunk rá, segítünk neki mindenben, amiben kéred. Természetesen megoldható, hogy a témazáró dolgozatot két hét múlva írja meg”.

„Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt a piros csillagos kardigánt felveheted?” „De. Komolyan gondolom. Miért nem vehetem fel, mi fog történni? Végülis a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” Vagy ostobasággal – tettem hozzá többször, aztán egy hang nélkül elküldtem melegebb éghajlatra, konkrétan a pokolba, az illetőt. Olyan könnyű osztani az észt és magabiztosan kijelenteni, kinek, mit, hogyan kellene csinálnia. „Ja, csak neked, rám nem érvényes, az én férjem nem halt meg agydaganatban”. „Talán megváltozna a véleményed, ha átélnél egy epilepsziás rohamot. Habár kizárt, az rád nem vonatkozik. Keress másik gazdatestet, az én energiámat ne szívd, te vámpír.” (a vámpír szó elé jó pár nyomdafestéket nem tűrő jelzőt is odabiggyesztettem még a verbális kommunikációm során)

„Biztos nem szeretted eléggé, mert visszavetted a lánykori neved.” Ilyet is kaptam, persze, ezen múlik a szeretet, jegyeztem meg hangosan. Ha gondolod megmagyarázom a döntésem okát, hiszen te nem voltál az én helyzetemben és neked jólesne ez a kérdés, olyan megnyugtatóan gondoskodó a mindenre kiterjedő figyelmed.

Ezernyi kérdés záporozott felém úton-útfélen. Szomorúan tapasztaltam több helyen az együttérzés helyett az elutasító hangnemet, ráadásul olyan emberektől, akik több éve, akár évtizede ismernek. Csökkent értékű lettem a szemükben. Nem hozok hasznot nekik egy ideig, nem lehet megkérni engem szívességekre, hiszen magamba zárkóztam. Az első sokk, döbbenet és bénultság után igyekeztem magam összeszedni és a mély gyászomban próbáltam tovább folytatni az életet.

Folyton belebotlottam abba a sztereotípiába, mely szerint a jó özvegy sír, panaszkodik bárkivel is találkozik,

sűrűn ecsetelve a sors igazságtalanságát, a saját szenvedését, mártírságát. Nyáron – a talpig feketén kívül – megengedett a fekete alapon fehér apró virágmintás ruha, de ha lehet, érjen a földig. Naponta járj a temetőbe, hétvégén ültess virágot (ha értesz hozzá, ha nem, akkor is térdepelj a sírnál és gazolj vagy áss). Halottak napján és egyéb jeles eseményeken illik megtörten és depresszióba zuhantan megjelenni.

Az emberek többsége nem gondol bele abba, hogy nem látványosan is lehet gyászolni. Mikor megkérdezik, „hogy vagy?”, a válasznál egy minimum elvárás egy olyan monológ előadása, amiből információkat tudnak felcsipegetni és turnézni a sztorival a munkahelyükön, a szomszédban, a hentesnél, akárhol. Igazi véget nem érő szappanopera „tulajdonosának” érzi magát a hírvivő, rá vetül a napi 15 perc hírnév, fontosnak érzi magát. Egy ilyen történet kiapadhatatlan forrás, lehet rajta megdöbbeni, ítélkezni. Mert természetesen vele ez nem fordulhat elő. Sokkal könnyebb más háza táján leselkedni, mint a saját portáján sepergetni.

A másik véglet az, amikor a temetés után sokan azt hiszik, a gyásznak máris vége van. „Még mindig nem dolgoztátok fel a veszteséget? Eltelt már legalább öt hónap.” A gyászt nem lehet sürgetni. Ahogy haladt az idő, az egyik pillanatban jókedvűnek tűntem, a másik pillanatban mély szomorúságot éreztem. A környezetem nem értette a reakcióimat.

Elvárták, hogy minden ugyanúgy folytatódjon, mint régen.

Közben lezajlott az első karácsony, az első szülinap, ami mind Zoli nélkül telt el. Ki voltam lökve abba az életbe, amire nem voltam felkészülve. Úgy éreztem, kerülnek az emberek. Mert nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Mit mondjon? Kérdezzen valamit? Csináljon úgy, mintha semmi sem történt volna? A halál szörnyű dolog, nem illik erről beszélni. Jobb, ha homokba dugjuk a fejünket, és amit nem látunk, vagy amiről nem beszélünk, akkor az nem is létezik? Pedig pár őszinte mondat megtörheti a némaságot. Családtagok kerülhetnek közelebb egymáshoz, érzik, a másik is ember, ő is fél, ő sem tudja mi vár rá. Én személy szerint arra vágytam leginkább, hogy a rengeteg „És hogyan halt meg?”, „Intézed már a temetést?”, „A fiad mit szólt hozzá, hogy meghalt az apukája?” „Ugye tudod, hogy most már másképp jár a családi adókedvezmény?” - kérdések helyett inkább maradjanak csendben, vagy őszintén érdeklődjenek, miben tudnak segíteni.

„Szívesen leviszem a kutyát esténként sétálni, mert tudom, nem szeretnél találkozni ismerőssel”. „Megadom egy gyászterapeuta telefonszámát, nekem sokat segített. Fontold meg”. „Szívesen ellapátolom a havat a te kocsid elől is, sok ügyintéznivalód van most, ne ezzel kelljen vesződnöd a szakadó hóesésben”. Néhány családtag és barát ilyen mondatokkal kísért segítségnyújtása sokat jelentett nekem, átvészelni ezt az időszakot. Az úton egyedül megyek végig, nekem kell megküzdenem a fájdalommal, de jólesik a tudat, hogy nem vagyok egyedül.

Akit megcsap a halál szele, igényli a nyíltságot a téma iránt. Zolival beszéltünk a halálról, hiszen az élet körforgásának a része. Mi abban a gondolatban találtunk megnyugvást, hogy odaát, egy másik életben, dimenzióban találkozunk. A testünk hal meg, a lelkünk örök. Zoli halálát soha nem fogom tudni feldolgozni. Emléke a képzeletemben tovább él.

Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, miképp beszéljünk egy óvodással a halálról, vagy arról, miért menjen nyaralni egy rákos beteg.