Sokan az egyik- ha nem a legszebb madarunknak tartják ezt a jellegzetes bóbitája miatt más madárral össze nem téveszthető csodálatos fajt. Igazi téli vendég, aki időről időre nagy tömegű invázióival kápráztatja el a megfigyelőket.
Hazánkba már szeptember végén megérkezhetnek az első csonttollú csapatok, de leginkább novembertől számíthatunk megjelenésükre. Érdemes tudni róluk, hogy körülbelül 7-10 évente inváziószerűen is elözönlik kontinensünket. Ezekben az inváziós években igen nagy számban jelennek meg a városi parkokban - sőt: a házikertekben is. Ahhoz azonban, hogy ez a nagy tömegű vonulás bekövetkezhessen, két fontos dolognak is egyszerre kell teljesülnie: először is az előző évi költésnek sikeresnek kell lennie, azaz a fészkenként 4-7 tojásból nagy százalékban kell egészséges fiókáknak kikelniük és kifejlődniük, másrészt ahhoz, hogy útnak induljanak, állandó élőhelyükön rendkívüli zord időjárásnak kell bekövetkeznie.
Van még egy fontos tényező: a táplálékkínálat. A csonttollúak ugyanis csak a költési időszakban táplálkoznak rovarokkal, télen kizárólag növényi eleséget fogyasztanak. Legjobban a madárberkenyét és a japánakác termését kedvelik, de a nyugati ostorfa és a sárga fagyöngy is elsők között szerepelnek a tápláléklistán. Azon a listán, amin az átfogó begytartalom vizsgálatok segítségével ezidáig nem kevesebb, mint 82 fajt sikerült feljegyezni - olyan fajokkal az élen, mint a kökény, a fagyal és a galagonya, a kőris vagy éppen az ezüstfa.
A csonttollú a tajga klasszikus költőmadara - Skandinávia, Észak-Oroszország és Észak-Amerika is jellemző fészkelőhelyéül szolgál. Leginkább fenyőerdőkben érzi jól magát, de kedveli a folyók, lápok közelségét is, ami talán azért is jellemző rá, mert igen torkos természete miatt sok folyadékpótlásra is szüksége van. A csonttollúak laza kolóniákban költenek: a fészket a tojó építi, de a hozzá szükséges zuzmó és moha anyagokat már a hím is segít összegyűjteni. A fészek belsejét puha növényi részekkel, tollakkal és szőrökkel bélelik ki: ebbe érkezik az évente egy fészekalj, amiben 4-7 tojás kap helyet. A tojásokon csak a tojó kotlik, de a fiókákat már mindketten etetik. A pár legszebb pillanatait mégis a nászidőszakban éli meg (legalábbis a megfigyelő szemszögéből nézve), hiszen ilyenkor a hím felmereszti bóbitáját, kergeti a tojót, és háttollait felborzolva udvarol neki.
A régi leírásokban fenyőmadárként és selyemfarkúként is hivatkoznak a csonttollúra, és ha mélyebbre ásunk a történelemben, akkor azt is kideríthetjük, hogy bizony nem fogadták mindig olyan nagy örömmel érkezését. A néphiedelem szerint a csonttollú nagyobb tömegű megjelenése háború közeledtét jelezte, és mivel húsukat ízletesnek tartották, nagy számban vadászták le őket- a felvidéki tótok csomóba kötve árulták elejtett példányaikat. „Rendesen az egész csapat egyetlen fára telepszik; némelyek egy-egy ágon sorban szoronganak, a hímek a fa hegyét lepik el s nyugodtan üldögélnek, legfölebb kiváncsi szemmel, fejeket forgatva méregetik a közeledőt”- olvashatjuk természetükről, ami után nem meglepő, hogy igencsak könnyű prédának számítottak.
Brehm apó leírásai szerint a csonttollú hangja olyan, mint a kenetlen taligakerék csikorgása, Naumann viszont azt állítja, hogy fuvolaszerű füttyei „úgy hangzanak, mintha lyukas kulcsba gyöngén belefújnánk”. A csonttollú éneke nem hivalkodó, inkább halk, csak vészhelyzet esetén erőlködő - a hímek viszont egész éven át hallatják hangjukat, és „minden téli napsugárt dallal köszöntenek”- olvashatjuk Az állatok világában. További érdekes megfigyelés a fajjal kapcsolatban az is, hogy a rovareleség valóban csak a költési időszak rövid idejére jelent alternatívát a csonttollúak számára, és a fogságban lévő egyedek olyannyira nem kapósak az állati táplálékra, hogy „a legyek néha csőrükre ülnek s nem esik bántódásuk”.
A csonttollú(Bombycilla garrulus) 1954 óta élvez védettséget hazánkban: természetvédelmi értéke 25 000 forint.
Gazdaság összhangban a természettel
Ökológiai idill a Muravidéken
