A magyar pikkelypáfrány (Asplenium javorkeanum) a fodorkafélék családjának tagja, és 1982 óta élvez védettséget hazánkban- természetvédelmi értéke 10 000 forint.
A Raunkiær-féle életforma-osztályozás szerint a magyar pikkelypáfrány Hemikryptophyta (hemikriptofita), azaz áttelelő szervei a talaj felszínén vannak. Levelének hossza az alig öt centiméterestől a harminc centiméteresig terjedhet, formája a keskenytől a hosszúkás-lándzsásig változhat. A levéllemeze áttelelő, a levelek osztottak vagy szeldeltek, és az osztatok széles alapúak, lekerekített csúcsúak- fonákuk sűrűn és rozsdabarnán pikkelyszőrös.
Spóraérése májustól júliusig, illetve szeptember és október között figyelhető meg- ilyenkor a fajt az Aggteleki-karszt, a Bükk, a Mecsek, a Budai-hegység, a Gerecse, a Vértes, a Bakony, a Balaton-felvidék, a Keszthelyi-hegység, a Villányi-hegység, a Vasi-dombvidék, a Kis-Alföld és a Duna–Tisza köze területein is megfigyelhetjük.
Érdekesség vele kapcsolatban, hogy míg egyes kutatók fajnak, mások inkább alfajnak tartják. Hasonlít rokonára, a nyugati pikkelypáfrányra (Asplenium ceterach), de a levele jellemzően szélesebb és hosszabb, a levélgerinc pedig kevésbé, illetve csak az alsó negyedben pelyvaszőrös.
„A Bükk-hegység számos ritka endemikus és reliktum fajnak ad otthont. A sziklai növénytársulásokban és sziklafalakon több értékes növényfaj tenyészik. Az endemikus magyar pikkelypáfrány /Ceterach javorkaeanum/ néhány hazai előfordulási helye közül az egyik az Odorváron és a Hór-völgy néhány, a völgybejárathoz közeleső sziklafalán van.”- olvashatjuk Mucsi János leírásában, akinek terepi megfigyeléseit egy kopottas mappa digitalizált példányában kutathatjuk fel, a magyar múzeumok digitális könyvtárában.
Ezekből a dokumentumokból tudhatjuk meg azt is, hogy a magyar pikkelypáfrány leírását Vida Gábor adta meg 1963-ban, és hogy az odorvári biológusok éveken át vizsgálták a faj előfordulási helyeit és elterjedését a szélső egyedek térképre vitelével. Munkájuk során sikerült megállapítaniuk, hogy a növény csak sziklahasadékokban él, de nemcsak karsztbokorerdőkben, sziklagyepen és nyílt sziklákon található meg, hanem olyan zárt erdőkben is, ahol sziklakibúvások vannak.
Ebből az igen részletes tanulmányból az is kiderül, hogy a pikkelypáfrányok életében a szórt fénynek fokozott jelentősége van. „Az északi mintaterületen élő példányokat sohasem éri direkt napsugárzás. Ez a lejtő nagy hajlásszögével és a környék bokrainak, fáinak leárnyékoló hatásával magyarázható. Az északi oldal egyedeinek fejlettsége a direkt napsugárzás káros hatásainak hiányának is a következménye. A szórt fénysugaraknak a déli területeken is nagy a jelentőségük. A pikkelypáfrányok jelentős része annyira védett hasadékokban él, hogy oda csak a sziklákról visszaverődött fény juthat be.”- írja Mucsi.
A pikkelypáfrányok tehát a védett hasadékok elegáns fajai, amelyek bár képesek a védtelen sziklafalak repedéseiben is megélni, a gyökérzetük mindig védett helyen van. Érdeme élőben is megismerkednünk velük- természetesen csak kellő óvatossággal.
Címlapfotó: Schmidt Péter/Rippl-Rónai Múzeum
