„Minek neked gyerek? Az apja meghal, mielőtt felnevelnétek”

Szocio

„Minek neked gyerek? Az apja meghal, mielőtt felnevelnétek”

45 éves özvegy vagyok, egy kiskorú gyermekkel. A fiatalságomból 15 évet azzal töltöttem, hogy az agydaganatban szenvedő férjem ügyeit intéztem, illetve őt ápoltam. Az együtt átélt eseményeket önironikusan, humorral, fájdalmasan őszintén osztom meg veletek: én így próbálom elfogadni az elfogadhatatlant. 

Sok ember úgy gondolja, ha beteg vagy, netán a hozzátartozód az, akkor neked kevesebb jogod van bármihez is az életben. Például a gyerekvállaláshoz. Túlzásnak tűnik? Pedig ezek a mondatok egytől egyig elhangzottak barátok, ismerősök részéről:

  • „Minek neked gyerek? Az apja meghal, mielőtt felnevelnétek.”
  • „Lásd be, reálisan neked csak rövidtávú céljaid lehetnek, és egy gyerek hosszútávú feladat.”
  • „Ráérsz szülni 10 év múlva is, akkor is még csak 40 éves leszel. Miért kezdenél bele most, így?”
  • „Magadnak szülöd”
  • „Nem zavar, hogy apa nélkül fogod felnevelni?”

Kegyetlen szavak voltak ezek, ma is annak tartom őket. Akik mondták, nem gondolták végig, mibe másznak bele, ráadásul az én véleményem szinte senkit nem érdekelt. Márpedig én gyereket akartam a férjemmel – akkor is, ha ő beteg volt. Mindennek ellenére, mindezek miatt: mi fiatalon, együtt akartunk gyereket. És elég nehéz volt azt megélni, hogy a szeretett férjem halálos beteg volt, tudtam, hogy el fogom veszíteni, és a környezetünkben még a „gyereket is el akarták venni” tőlünk.

De nem tartoztunk senkinek sem elszámolással, miért vagy mikor szeretnénk babát.  Tudtam, hogy nehéz sors vár rám, de úgy éreztem, hogy a határtalan energiámmal minden feladattal meg fogok birkózni. Zoli imádta a fiát, bármit megtett érte. Fia jelenléte és cseperedése doppingszerként hatott rá. Órákig építettek Lego-tornyot, állítottak csatasorba katonafigurákat, lézerkardoztak. Egyik évben nagyon titkolóztak a születésnapom környékén, hamarosan kiderült, miért: kaptam tőlük egy pink lézerkardot – reménykedtek, hátha így jobban megszeretem a „harcművészeteket”.  Éveken át próbáltam bekapcsolódni a játékaikba, több de inkább kevesebb sikerrel. Legózás közben elefánt voltam a porcelánboltban, minden összedőlt körülöttem, és természetesen beleléptem a rendkívül fontos építőelemekbe. Közös szenvedélyük volt a Csillagok háborúja – én még a neveket sem tudtam belőle megjegyezni, nemhogy a történetet.

Mikor kijött a nem tudom hányadik Star Wars, sikerült jegyeket szereznem a mozipremierre. Kettő belépőt vettem, éreztem, ott nincs rám szükség. Mindketten be voltak zsongva a film előtt, elkísértem őket, majd nézelődtem néhány órát, vártam, hogy végezzenek. Az előtérben vártam őket, azokkal az emberekkel, akik a következő vetítésre érkeztek. Egyszer csak kicsapódott a terem ajtaja, a fiam üvöltve szaladt ki. „Anya, megölték Han Solot” – kiabálta felém futva. Mondanom sem kell: minket a várakozók illettek gyilkos pillantásokkal. Zoli végig nevetett, én égtem, Kori pedig nem értette, miért néznek rá csúnyán a nénik és a bácsik. Ma is jó visszagondolnom erre a napra, ahogy az összes közös napunkra szeretettel gondolok. 

Persze nem volt minden zökkenőmentes. A sors úgy döntött, hogy „ki kell próbálnom”, milyen az, ha a gyermekem is beteg: Kori kis óvodás volt, mikor kórházba kerültünk az izületi betegsége miatt, operálni kellett. A műtét jól sikerült, kapott tőlem egy kitüntetést is, melyet a papírboltban vettem, kék szalagon lógott egy arany plakett, rajta a felirat „Hős vagy”. Az izgalmakat fokozva átadtam neki 3 jegyet, ami egy utazás volt a Mikulás Expresszen. Óriási örömmel fogadta az ötletet, készült rá nagyon, mindent megtett a gyógyulása érdekében, pedig újra kellett tanítani járni. Eljött a nagy nap, felszálltunk a télapós vonatra és elutaztunk a Mikuláshoz.

Nagyon jó nap volt, élveztük minden percét, sokat nevettünk, vidáman szórakoztunk. Hazafelé viszont ráfagyott az arcomra a mosoly, ugyanis Zoli epilepsziás rohamot kapott a vonaton. Hogy mi váltotta ki, nem tudjuk, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy ismét azt az átkozott tehetetlenséget éreztem. Semmit nem tudtam tenni, csak várni. Kori korábban úgy elfáradt, hogy ő végigaludta az egész utat, nem érzékelte apja rohamát, ami idővel elcsendesült.

A vasútállomáson nagyon nehezen vonszoltam végig a „sebesülteket”, valahogy elvergődtünk az autónkig. Néma csöndben vezettem, csak a gondolataim zakatolását hallottam. Tudtam, mikor belevágtunk a családi életbe, hogy nem lesz egyszerű, de rettenetesen makacs vagyok, és elhatároztam, hogy mi úgy fogunk élni, ahogy más kisgyermekes család. Nem fogunk azért nem elmenni valahova mert hátha valami rossz dolog történik. És tudtam, hogy minden az én kezemben van, nekem kell összetartani a családot, nekem kell vállalnom a felelősséget. Mégis, mélypont volt az a hazaút. Megéltem, hogy nehéz helyzetben élünk, és nem lesz könnyebb az idő múlásával. 

De megérte. Minden perc megérte.

Az idő előrehaladtával a problémák megoldásának nagymesterévé váltam, a stressztűrő-képességem a maximumot jóval meghaladta, humorérzékem egyre kifinomultabbá vált, úgy, hogy egy 3 éves és egy 33 éves feszültségét is oldani tudja egy adott helyzetben.

A kocsiban végül megéreztem ezt is: nehéz nekünk, de mi ezt akartuk, és milyen jó, hogy ezt akartuk! Van egy fiunk, a szemünk fénye, egy csoda, aki erőt adott a férjemnek és nekem is. Zoli csodálatos apa volt a legvégsőkig. A fiunknak boldog, szerető apja és teljes családja volt, egészséges gyerekkora – akkor is, ha az apja beteg volt.

Vezettem tovább, fogytak a kilométerek, és elöntött a nyugalom, a meggyőződés: minden rendben van, minden jól alakult. És már csak arra tudtam gondolni, legszívesebben képeslapot küldtem volna minden „állomásról” a kétkedőknek. „Nézzétek, élünk! Szeretnél velem cserélni egy napra?”.

Letenyei Hédi a férjével való közös életéről és a betegségről cikksorozatot ír, ennek egy részét olvastad most. Ha érdekel történetük, illetve az annak kapcsán kibontakozó társadalmi, emberi konfliktusok, ezen az oldalon találod a sorozat többi részét, többek között arról, vajon milyen a jó özvegy, arról, miképp beszéljünk egy óvodással a halálról, vagy arról, miért menjen nyaralni egy rákos beteg.

Ajánljuk még: