„Jól áll, de enélkül krisztásabb voltál” – Így nem kell a műpilla, így nem kell a púder

Néhány hónap híján tíz évvel ezelőtt készült el az első műszempillám. Egy interjú miatt találkoztam egy profi sminkek és testfestés elkészítésével (is) foglalkozó kozmetikussal, aki akkor még (számomra) újdonságként mesélt a 3D-s, szálanként felhelyezett műszempillákról, amit a versenyeken rendszerszeresen alkalmazott a modelljein. Annyira megtetszett, amiket a pillákról és a technikáról mondott, hogy időpontot kértem tőle, és egy héttel később már az új pilláimmal pislogtam a monitorra. Aztán a rabja lettem. Mindent megtudtam az új szenvedélyemről, rendszeresen jártam töltetni. Mindenkinek ódákat zengtem arról, hogy milyen praktikus viselet, hiszen reggel kinyitom a szemem, és máris gyönyörű pillákkal indulhatok a napra! Legfeljebb csak átfésülöm őket egy pici fésűvel, esetleg teszek egy kevés pirosítót, és mehetek a dolgomra, mintha sminkeltem volna, de semmi spirál, semmi ceruza nem kell már. 

Az új pilláim egyébként mindenkinek tetszettek. Bár több nőismerősöm inkább a hátrányait ismételgette, hogy drága, hiszen rendszeresen kell tölteni, macerás, meg egyébként is, minek… Mindezek ellenére belátták, hogy szép.

Egy férfi munkatársam jegyezte meg, hogy jól néz ki, és biztos kényelmesebb így az életem, de neki jobban tetszettem nélküle. Úgy sokkal „krisztásabb” voltam.

Aztán pár hónap múlva elköltöztem a sminkes lány közeléből, és ezzel búcsút mondtam a pilláknak is. Hosszú évek teltek el nélküle. Négy évvel ezelőtt lehetett, amikor egy barátnőm újból pillákat épített nekem. Hozzá valamivel több mint fél évig jártam. Ekkoriban a páromnak tetszettek a műszempillák, miközben feleslegesnek is tartotta. Azt mondta, ha jobban érzem úgy magam, csináltassam meg, de ő személy szerint nem ragaszkodna hozzá. Én azért jártam, mert szerettem.

Ezzel párhuzamosan manikűrösnél többször voltam, de műkörmöm sosem, zselés körmöm pedig csak egyszer volt az életben, nagyjából négy éve. Akkoriban már mindenkinek volt „körmöse”, így nagy nehezen rávettem magam én is egy alkalomra, utólag nem is egészen tudom, miért. Mert én igazából a rövid körmökben hiszek, talán, mert a gépeléshez az passzol. Valójában bármilyen munkával is találkoztam az elmúlt években, számomra mind könnyebbnek tűnt rövid körmökkel, a színezést pedig megoldottam otthon néhány lakkal. Végül az egyetlen, körmös által készített körmöket sem bírtam, leáztattam otthon magamnak, mert nem akartam visszamenni leszedetni. Míg a pillákkal számomra megérte bajlódni, a körmökkel sosem. Valamiért nem jött be. 

Aztán elteltek az évek, és mára nem hogy műkörmöm, de műpillám sincsen, és a hajfestésről is kezdek le-leszokni. Továbbra is adok a kinézetemre, ugyanannyit – ha nem többet – foglalkozom magammal egy-egy indulás előtt, de mégis, egyre inkább a természetes(ebb), natúrabb megjelenés felé húz a szívem. 

Azon gondolkoztam, hogy talán ez is változik a korral. Mert amíg huszonévesen számított, most a harmincas éveimben már nem foglalkoztat annyira. Igaz, párválasztás idején mindenki jobban figyel a külsejére, nem csoda, hogy a lányok húszas éveikben feltűnőbbek, szebbek és tökéletesebbek szeretnének lenni, vagy legalább annak látszani. 

Tavaly nyáron tűnt fel ez a visszás jelenség igazán, mikor az egyik huszonéves munkatársam néhány napot műszempilla nélkül töltött.

Hiába mondtuk neki, hogy így kedvesebb és szebb az arca, őt nagyon zavarta, hogy nincsenek műpillái. Azt mondta, így meztelennek és csúnyábbnak érezi magát.

Több ismerősömtől hallottam már, hogy alig várja, hogy megcsinálják a körmeit, mert azok amúgy olyan rondák. És közben rosszul érezték magukat és takargatták a teljesen átlagos ujjaikat.

Nem hinném, hogy igénytelenség, vagy lustaság, ha valaki nem él semmilyen mű dologgal (és most nem a jelenlegi önmagamat akarom mentegetni). Sokkal inkább szeretném azt hinni, hogy ha erre a döntésre jutott, akkor sikerült elfogadnia magát olyannak, amilyen. És nem, nem arról van szó, hogy ne sminkeljünk, vagy hogy ne járjunk fodrászhoz. És nem is a műpillák, meg műkörmök vagy póthajak és tetovált szemöldökök ellen kampányolok. Mind rendben van, ha nekünk rendben van, ha így érezzük magunkat egy fokkal jobban. A gond csak az, ha ezek nélkül nem érezzük magunkat elég jónak. Ha elfogadhatatlannak tartjuk, hogy csak olyanok vagyunk, amilyenek, ezért pótolnánk magunkat itt vagy ott. 

Így utólag elgondolkodtam, és arra jutottam, nekem az önbizalmam nőtt meg attól, hogy műszempillával éltem.

Éveken át kellett, ma azonban már nem – mert ilyen vagyok.

Dús pillákkal jobban tetszenék magamnak, de így is oké a kép. Elfogadtam.

A legfontosabb emberek az életünkben egytől egyig tudják, hogyan nézünk ki. Akikkel nap mint nap találkozunk, ismernek bennünket – nemcsak a külsőnket, de a személyiségünket is. Rajtunk áll, hogy felvesszük-e a kesztyűt, és igyekszünk megfelelni a többi, ismeretlen embernek és a kimondott vagy feltételezett elvárásoknak (amiket gyakorta csak mi projektálunk beléjük), vagy veszünk egy nagy levegőt, összeszedjük minden bátorságunkat és megmutatjuk a világnak, hogy milyenek vagyunk valójában.

Előbb-utóbb le kell mosni a sminket, le kell szedni az álarcot, és megmutatni magunkat tisztán, kendőzetlenül. Saját magunknak is, és ha készen állunk rá, másnak is. Ha szerencsések vagyunk, a mellettünk álló ember ugyanolyan szépnek lát így is, és ezt el is mondja. Az pedig mindent megér.

Ajánljuk még:

A TESTSZÉGYENÍTÉS KORÁT ÉLJÜK, ÉS ÉN UNOM, DE NAGYON

A LEGKÉNYELMESEBB OTTHONI PROGRAM: BŐRÁPOLÁSI SZEÁNSZ, KÍVÜL-BELÜL

ÍGY LEHELJ ÚJRA ÉLETET A FERTŐTLENÍTŐTŐL KISZÁRADT KEZEDBE!