Beszéljünk a női hasról. A csíkos anyahasról – mert azt is lehet nagyon szeretni!

Már alig emlékszem arra, milyen volt a hasam a gyermekvárós kalandok előtt. Lapos volt tényleg? Semmi pocak? Nehéz felidéznem. Pedig lapos kellett legyen, mert nagyon sovány voltam – nem karcsú vagy légies, hanem sovány, mint egy kóbor macska – alig 40 kiló, amikor az első babával várandós lettem. Folyton ettem, de nem látszott rajtam, nem lett vastag a bokám, nem lett tokám, csak a hasam nőtt, alig látszódott belőlem valami az óriásira nőtt pocakon, meg a kebleken kívül.

Szülés előtt pár nappal – jól emlékszem erre az alkalomra – ültem a főiskolai előadáson és viszketni kezdett a hasam. Olyan elviselhetetlen viszketés érkezett, hogy ki kellett kéredzkednem az előadásról. A mosdóban aztán jött a meglepetés, mert az addig sima, feszülő bőr szerteszéjjel repedt. Egyik óráról a másikra lett oda a has simasága, és hiába fogytam vissza szülés után az azt megelőző súlyra, soha többé nem lett feszes, sima a hasam. Nem csak a bőrön lettek lilás csíkok, a bőr elvesztette addigi tónusát is.

Olyan lett, mint a lágy kelt tészta. Utáltam.

Utáltam aztán éveken át, pedig az a szegény has megvédett még három másik babát. Körbeölelte az anyaméhet, bajuk ne essen. Emlékszem, akármilyen sovány is voltam a terhességek alatt, a hasam szedett magára egy kis zsírt. Mintha odacsalogatta volna a zsírsejteket valahogy, segítsék a védelmezést.

Sokáig nem barátkoztam meg tökéletesen a hasam állapotával. Volt dolgom azzal is, hogy ne nézzem más, szintén szülésen átesett nők sima hasát, hogy ne irigykedjek, amiért nekik nem ment szét, ha nekem igen. Néha még még ma is keresném az igazságot, de aztán eszembe jut hogy van négy gyönyörű, egészséges, felnőtt gyermekem, meg hét unokám. Hát normális vagyok én, hogy pont a hasam miatt sápítozom?! Erre gondolva lassan, de biztosan valahogy csak elkormányzom magam az önelfogadásba. Ahol nem számítanak a kilók (az egészség igen), ahol nem lényeg a haj szépsége (de az ápoltság igen), és ahol nem számít, hogy csíkos vagy sima a hasam. Mert a csíkok azok annak a küzdelemnek a csíkjai, ahogy

én szépségem elvesztése árán kihordtam a gyerekeket.

Harci csíkok azok, olyan erősek, hogy a küzdelem után sem lehet lemosni őket. És ezt ma már nem bánom. Nézem a hasam, a csíkjaim a tükörben. Mesélnek azokról a hónapokról, amikor egyik élet a másik után ringott a csípők szoros ölelésében, a has menedékében.

Egyszer leestem a buszról, mert beleakadt a cipőm sarka az ajtósínbe. Térdre és félig hasra estem. Emlékszem mennyire sírtam, és nem az összezúzott térdek miatt sírtam, hanem mert rettegtem, baja lesz a babámnak. Nem lett, megvédte a hasam. Ma már tudom, hogy az védte meg, de évekig nem is gondoltam így erre a történetre.

Mostanában valahogy megszerettem a hasam, de tényleg.

Pedig bárhogy igyekszem visszaverni a kilókat, azok alattomosan csak kúsznak fel rám, a hasam is nagyobb lett kicsivel, már egyáltalán nem lapos (sőt). Nem szeretem, ha oldalról fényképeznek, mert akkor különösen vastagnak látom magam. De a hasamra már nem úgy gondolok, mint egy takargatni való furcsa testkinövésre. Hozzám tartozik, enyém, én vagyok. A hasam is én vagyok, meg a nyáron napfoltokkal borított kezem is én vagyok. A kevés hajam is én vagyok.

Lassan tényleg elérkezem abba az állapotba, amit önelfogadásnak hívnak, és ha valaki azt gondolja, ennek rég itt lenne az ideje, azoknak felhívom a figyelmét arra, hogy a testfaragás korát éljük. A takargatás korát éljük. Egy olyan világban élünk, amiben semmi se természetes, vagy

ami természetes, azt ritkán látjuk igazán szépnek, mert nem engedik.

A szépség szubjektív, meg múlandó is. És én ebben az álságos, a valóság elfogadását nem támogató világban, önmagam ellenére érek lassan célba. Erre pedig büszke vagyok, mert csíkról csíkra értem célba.