Az (ön)elfogadás csak a jelenben kezdődhet

Hogy mikor tettem fel ezt az új szemüveget, nem tudom, de élvezem. Sok év után szeretettel veszem elő az összes kamaszkori fotómat, és büszkélkedem. Jó csaj voltam vagyok. Átlagosan, relatíve, elég jó. Nekem elég.

Arra gondolok, mennyivel másabb lett volna az a pár év, ha már akkor is így tekintek magamra. Semmi önámítás vagy önteltség, csak elégedettség, elfogadás. Nem hiába mondják, hogy látni lehet az emberen, hogyan érzi magát a bőrében. Ezt persze pont az önbizalomhiányos emberek nem szeretik hallani, olyan ez a kijelentés, mintha tőrt forgatnának a szívbe. Azt jelenti számukra (számunkra): csak mi tehetünk az egészről. Ez persze alapvetően igaz, de egy önbizalomhiányos kamasznak nem mutat utat, nem ad megoldást. Engem sem ez a kijelentés változtatott meg.

Hogy mi változtatott? Nem tudom pontosan. Biztosan segített az, hogy elkezdtem megismerni magamat és egyre jobban azonosulni tudtam azzal, amit hordok, amit mondok, amilyen hobbijaim vannak. Felfedeztem magamat, és elkezdett imponálni nekem az a nő, akit találtam. Ez egy benső munka, amihez kellett a kamaszkor feszültségeitől mentes egyetemi közeg. Ahol a fiúk és lányok egyaránt normálisan viselkedtek, nem volt cikizés. Lehetett egymástól tanulni, én legalábbis így álltam hozzá az új környezethez.

Rengeteg olyan barátom lett, akik egyben példaképpé is váltak. Felismertem, hogy ők is küszködnek, ők is keresik magukat. Voltak, akik előttem jártak az úton, és akikkel talán kölcsönösen is motiváltuk egymást a fejlődésre. És nem volt szükségem igazán bátorító monológokra, egyszerűen

varázserővel bírt az, hogy tudunk komoly dolgokról beszélgetni, és hogy fel tudjuk vállalni magunkat és a hibáinkat egymás előtt nemtől, világnézetektől függetlenül.

Az egyetemista barátaim tanítottak meg arra, hogy merjek gondolkozni, véleményt formálni és kifejezni azokat. Hogy adjak érvényt a szükségleteimnek, a vágyaimnak, a céljaimnak. Összességében az indított el, hogy láttam, ahogyan mások fejlődnek. Nem akartam lemaradni, és hát mi tagadás: jó volt nézni, hogy hogyan váltak önazonos felnőttekké. Én is ezt akartam!

Viszont nem volt ebben semmiféle egészségtelen én–mások összeméregetés! Biztos vagyok benne, hogy utóbbi nem vezetett volna sem jobb testhez, sem jobb közérzethez, sem önelfogadáshoz. Ellenben szégyen, bűntudat, irigység, harag forrásává válhat az ilyen hasonlítgatás. Én nem a példaképeim készségeire vágytam, nem akartam úgy kinézni, mint ők, nem sajnáltam tőlük a sikereiket. Arra a változásra vágytam, amin ők is keresztül mentek. Úgy éreztem, titkon szurkolunk egymásnak és  büszkék vagyunk egymás sikereire.

Olyan sokszor nem vesszük észre, de az elfogadás a jelenben kezdődik. Kell hozzá egy támogató, biztonságos környezet; egy erős belső késztetés és a jelenre való fókuszálás. Szerencsésen, avagy jól kell megválasztanunk a példaképeinket, a barátainkat, a céljainkat. Nem tűzhetünk ki ábrándos ideálokat, amiket aztán egy életen keresztül kergetünk. A benső potenciálunk, a bennünk élő nő vagy férfi felkutatása – azaz az önismeret vezet el majd minket az önelfogadáshoz. Ez egy végtelenül küzdelmes folyamat, mert kénytelenek vagyunk szembenézni önmagunkkal. Fájó, de egészséges és szükséges.

És ha eljutunk egyszer az önelfogadásig, az nem jelenti azt, hogy most már örökre megpihenhetünk. Én érzem magamon,

ahogyan a testem természetes módon változik a korommal, lesznek még itt újabb körök.

De már tudom, hogy az elfogadásban az a legfontosabb és legnehezebb, hogy a jelent ragadjuk meg. Könnyű egy korábbi változatunkat visszavágyni, gyászolni. „Milyen szép voltam, milyen fürge voltam, milyen tettre kész voltam”. Ha elöntenek minket ezek a gondolatok, gondoljunk inkább erre: ha egyszer képesek voltunk megszeretni és elfogadni magunkat, újból sikerülni fog. Csak ragaszkodjunk a jelenhez. Úgyis egyedül ez az, ami valóban a miénk. Tegyük széppé, kényelmessé!