„Ha nem lennél ilyen sovány, szép lány lennél” – élet a skinnyshaming árnyékában

Ahogy a túlsúlyos emberek bántása sajnálatos módon nagyon gyakran része a mindennapoknak, éppúgy nem kerülik el a megjegyzések a vékony testalkatúakat sem.

Valójában bárki, aki eltér a társadalomban uralkodó, egyébként teljesen szubjektív „normális” testalkattól, kiszolgáltatottá válhat.

Testszégyenítésről akkor beszélhetünk, ha valakit megaláznak, megszégyenítenek, nevetségessé tesznek vagy elutasító megjegyzésekkel illetnek pusztán testalkata, méretei miatt.

Anna, aki megosztott velem néhányat az életét szinte végigkísérő élmények közül, ránézésre egy 30-as éveiben járó, magas, vékony testalkatú, sportosnak, egészségesnek tűnő nő. Legalábbis az én szememben. Ahogy beszélgetünk, hamar kiderül, sokan másképp ítélik meg őt. Indításként egy közelmúltban szerzett tapasztalatát meséli el: új munkahelyen kezdett dolgozni, és ahogy sorra ismerte meg kollégáit, egyikük így fogadta egy másikhoz fordulva: „ő az új kolléga – hizlaljátok fel gyorsan”. Annának sok hasonló tapasztalata van már, de egészen szíven ütötte ez a mondat az új munkahelyen eltöltött első napok szorongásában, pláne, hogy segítő szakemberek között hangzott el. Nem sokkal később ugyanitt azt hallgatta végig, ahogy épp az előtte ott dolgozó kolléganőhöz hasonlítgatják – nem a feladatokhoz való hozzáállásukat taglalták, hanem azon morfondíroztak, vajon melyikük volt „gebébb”.

Anna kollégái nem gonoszak, valószínűleg nem is akarták megbántani a lányt – egyszerűen észre sem vették, hogy bántó, amit csinálnak. Csakhogy ha valaki világ életében soványabb az átlagnál, nem egy ilyen szituációba kényszerül. Anna is felidézett néhány további, számára különösen fájó megjegyzést, amelyet a súlya, testalkata miatt kapott: „Egyszer egy ismerősöm megsimogatott, amit nagyon kedves gesztusnak tartottam, és jól is esett, egészen addig, míg hozzá nem tette: »neked zongorázni lehet a bordáidon«. A »kedves szavakért« időnként nem is kellett messzire mennem, volt, hogy saját rokonom fogalmazta meg, hogy »épp olyan gebe vagyok, mint anyám«. Egyszer meg az iskolai védőnőnél azt kaptam meg az egyik társamtól, hogy felesleges ráállnom a mérlegre, úgysem fog semmit mutatni. Egyébként a suliban a becenevem farhát volt, a kiálló lapockáimat pedig szárnyaknak csúfolták. De az összes ilyen mondat közül az életben a kedvencem az volt, hogy »ha nem lennél ilyen sovány, szép lennél«”.

A vékony testalkatú emberek megbélyegzéséhez rengeteg tévhit társul.

Sokan vannak, akik azonnal valamilyen evészavart sejtenek a háttérben. Anna is fel tudott idézni olyan alkalmakat, amikor arról súgtak össze a háta mögött, hogy „milyen vékony, biztos anorexiás”, vagy éppen a „tuti hánytatja magát”.

A vékonyság sokak szemében összefügg a betegségekkel, így nem meglepő, hogy Anna is hallott számos ilyen megjegyzést. „Az egyik kedvencem volt, amikor egy dicséret után kaptam a megszégyenítést, de persze ennek nem volt tudatában a másik. Azt

mondta, milyen szép vékony vagyok, majd azonnal hozzátette: van valamilyen hormonális betegséged?

Olyan is előfordul, hogy mikor megkérdezik, mindig ilyen gebe voltam-e – néha szó szerint ezekkel a szavakkal –, valójában érezhetően arra kíváncsiak, mi bajom van. Feltételezik, hogy biztosan beteg vagyok, ha egyszer így nézek ki. Lehetetlen helyzetbe hoznak ilyenkor, úgy érzem, magyarázkodnom kellene, hogy miért vagyok olyan, amilyen” – osztja meg Anna.

Az, hogy a testszégyenítés korát éljük, nem újdonság, de ezt a kifejezést elsődlegesen továbbra is a túlsúlyos emberek bántására használjuk. Ennek hátterében vélhetően az áll, hogy korábban a szépséget – ami vitathatatlan előnyökkel jár a társadalomban – a vékonysággal azonosította a világ. Voltak helyzetek és privilégiumok, ami csak a vékony, aktuális korszellemnek megfelelő külsejű nők számára voltak elérhetőek, például vékony lányok kerülhettek be a reklámokba, míg a teltkarcsúbbak ki voltak onnan zárva. Ez a trend azonban jócskán változóban van, a testpozitivitás hódít, és arra buzdít bennünket egyre több forrás (szakirodalmaktól a bárki számára elérhető sorozatokig, vagy éppen kényszerűen nézett reklámokig), hogy szeressük magunkat. A teltebb lányok, nők is egyre inkább meg merik mutatni magukat. Ezzel együtt azonban mintha a vékonyság kezdett volna el negatívummá válni, csak ennek még kevésbé vagyunk tudatában.

A teltebb nők szépségének elfogadása vitathatatlanul fontos. Ugyanakkor

nem mondhatjuk, hogy ideálisan alakulnak a világ dolgai, ha az elfogadás csak arról szól, hogy ezentúl más csoport tagjait szurkáljuk. 

Talán ha kicsivel többet gondolkodnánk, mielőtt a másikról beszélünk, mérlegelnénk félmondatainkat és megjegyzéseinket, rájönnénk, hogy valójában észrevétlenül, már-már megszokottan a másik testét becsméreljük. Beleképzelhetnénk magunkat az ő helyébe, és talán hamar rájönnénk, hogy így élni, folyamatosan a testi adottságaink kapcsán kommenteket kapni rendkívül fárasztó, fájó.

A károk csökkentése végett sok érintett már egészen fiatalon betanul olyan válaszokat, amelyeket könnyen elfogad a társadalom, így véget vetnek a diskurzusnak – még akkor is ezeket mondják hát, ha egyébként az igazság közelében sincs az adott állítás. Klasszikus válasz lehet a testalkatunk kapcsán azt mondani, hogy „ilyen a genetikám”. De azzal, hogy ezekre a mondatokra szükség van, továbbra is csak azt bizonyítjuk, hogy az érintettek számára mindenképpen kell egy ok, valamilyen mentség, amivel magyarázhatják vékonyságukat. Mindeközben az átlagos testalkatúaktól és a teltebb emberektől nem várjuk, hogy nyíltan védekezzenek és indokokat sorakoztassanak fel azért, amilyenek.

A test megszégyenítésének – mint a bántás, bántalmazás egyéb formáinak is – egyre nagyobb teret nyújtanak az online felületek, a közösségi média, ahol akár névtelenül hangoztathatjuk a bántó szavakat. Sajnos amennyire könnyű kimondani, leírni ezeket a bántásokat, annyira nem könnyű fogadni és feldolgozni őket, amikor mi vagyunk az áldozatok. A külső negatív vélemények hosszú távon akár belsővé is alakulhatnak, és önostorozás, saját magunkra vonatkozó negatív gondolatok formájában jelenhetnek meg. Az önértékelésünk és önbizalmunk is könnyen csorbát szenvedhet, szorongásunk pedig nagymértékben fokozódhat. A testünkre tett megjegyzések idővel akár egy testképzavar, vagy evészavar irányába is terelhetnek, a nagyfokú stressz mentén pedig a depresszió kialakulásának valószínűsége is megnő.

Szomorú, hogy bátran kimondjuk egy vékony nőnek, hogy „nézd meg, a kövér lányok mennyivel szebbek és kiegyensúlyozottabbak, mint te vékonyan”, és nem halljuk magunkat kívülről akkor sem, amikor azt mondjuk „rossz rád nézni, olyan csontsovány vagy”. Vajon mondanánk ugyanezt egy túlsúlyosnak? Hogy nézze meg, a vékony lányok mennyivel szebbek? Hogy rossz ránézni, mert olyan termetes? Korábban talán volt tere az efféle sértéseknek, de mára egyre kevesebb ilyen bántással találkozunk. Hiszen változik a gondolkodásunk, változnak a társadalmi normák, amihez mi is folyamatosan igazodunk. Ezért fontos, hogy lássuk, mit él át az, akit vékonyságáért kárhoztatunk.