Push up helyett csipke, balerina helyett edzőcipő, avagy így találtam meg az anya-stílusom

Középiskolás koromtól kezdve érdekelt a divat, szívesen a saját stílusomra alakítottam az aktuális trendeket. Anyukám és több tanárom szerint is jó kézügyességem volt és elég kreatív vagyok, így érettségi után lelkesen felvételiztem egy kétéves divattervezést tanító képzésre. Ebben az iskolában az oktatóim igyekeztek átadni, mi sikkes és szép, és mi az, ami túl sok, vagy éppen milyen színek nem illenek össze semmiképp. Rengeteg hasznos tudással a birtokomban tettem le a záróvizsgámat, és bár nem a divatszakmában helyezkedtem el, saját öltözködésemen szívesen gyakoroltam a tanultakat. Majd összeházasodtam egy csodálatos fiatalemberrel és született három gyermekünk szépen, egymás után.

Első kisbabámat várva egész jól sikerült a kismama divatot követnem, ám miután világra jött a kislányom, hamar rájöttem, hogy szoptatós édesanyaként nem vehetek fel akármit. Alaposan bevásároltam színes, spagettipántos atlétákból, hiszen az az egyetlen fazonú felső, amiből gyorsan ki lehet bújni fél vállal, ha a picire hirtelen rátör az éhség.

A terhesség előtti nadrágjaim sem voltak kényelmesek többé. Bár egész gyorsan visszahúzódott a pocakom, az a fránya derékvonal épp rossz helyen nyomott. Nem volt mit tenni, a kényelem érdekében továbbra is kismama farmert hordtam. A hosszú, babakocsit tologatós sétáimon az sem volt mindegy, milyen cipőt viselek, így masnis balerina cipő helyett jó minőségű futócipőt vásároltam.

Idővel – ha akartam, ha nem –, be kellett látnom, hogy néha a divatot félre kell tenni, vagy inkább újraértelmezni, az adott élethelyzetünkre formálni.

Azóta már a harmadik gyerekünk is hároméves, én pedig az anyaság előtti alakomat is rég visszanyertem. Viszont az utóbbi években megtalált öltözködési stílusom megmaradt, legalábbis az egyszerű, oviba szaladgálós hétköznapokra biztosan ezt választom – és egyáltalán nem bánom.

Aki hordott már magassarkút, vagy épp az ellenkezőjét, teljesen lapos, talpkiképzés nélküli cipőt, az tudja, mennyire tud fájni tőlük a talp és a hát. Egy márkás sportcipő pedig úgy illeszkedik a lábunkra, mintha csak ráöntötték volna. Push up melltartó helyett is már évek óta inkább vékony, csipke melltartókat hordok, lehetőleg merevítő nélkül. Bár nem turbózza fel a dekoltázst, attól még nagyon csinos, arról nem is beszélve, milyen kényelmes! Vagy ott a napszemüveg, amit a kisgyerekek szeretnek hajtogatni, felpróbálni, aztán véletlenül eltörni. Épp emiatt nemrég vettem egy sötétkék baseball sapkát, hogy ne kelljen mindig napszemüvegeznem, főleg, hogy az a maszk hordása közben be is párásodik. A sapka egészen jól illik az arcomhoz, és kicsit úgy is vagyok vele, ha Victoria Beckhamnek működik ez a stílus, nekem miért ne válna be?!

Persze itt is fontos az egyensúly. Amikor szülővé válunk, egy ideig a legfontosabb szempont valószínűleg a kényelem és a praktikusság lesz a ruhaválasztás terén (is), de hiszem: nem szabad átesni a ló túloldalára, végletesen elengedni magunkat.

Azt tapasztalom, hogy akkor tudok a legvidámabb és kiegyensúlyozottabb lenni, ha meg vagyok elégedve magammal és a megjelenésemmel. Amikor

nem kell kétkednem abban, hogy a párom csinosnak és vonzónak lát, mert magam is elhiszem, hogy az vagyok.

Mikor őszintén tudom fogadni, ha a gyermekem néha megjegyzi: „anya, szép vagy”.

Abban, hogy én megtaláltam a középutat a divat és a kényelem között a szülőségnek és a környezetemben élő anyukáknak legalább akkora szerepe van, mint az egykori divat-tanodának. Mert nem atomfizika megtalálni azokat a darabokat, amikben jól érezzük magunkat és jól is nézünk ki. Kicsi macerával és némi érdeklődéssel jár, hogy az új szerephez és esetleges új formához ruhadarabokat, stílust találjunk – és teljesen érthető, hogy erre nem egy egyhónapos gyerekkel a karunkban fókuszálunk –, de megéri. 

Mert jó közérzetű, megjelenésével harmóniában lévő szülőnek lenni jó – és néha igenis igaz: ha anya boldog, mindenki boldog...